A 72 éves nyugdíjas reklámszakembert annyira elbűvölte a látvány, hogy gyorsan kikapcsolta a mobiltelefonját. Valószínűleg nem az amerikai Ma rianne Ham az első, s nem is az utolsó, akit Peruban, a Machu Picchu ormain elkápráztattak az inkák romjai.
Ha a 21. század első évtizedének életmódját legfrappánsabban jellemző – mondjuk így: ikonikus – képekből rendeznének kiállítást, akkor a válogatásból aligha maradhatna ki a mobilját a legkülönfélébb élethelyzetekben használó polgár: a fotelben, a mozgólépcsőn, az autóban, erdei kiránduláson, az ágyban, sőt uram bocsá’, akár az életfontosságú legkisebb helyiségben vagy éppen a zuhany alatt – jószerivel mindenhova elkísér minket ez a kis készülék, amely immár messze nem csupán a hagyományos telefon szerepét veszi át, hiszen mind gyakrabban működik villámgyors „postaként”, fényképezőgépként, hírek továbbítójaként, meglehet, nemsokára tömegméretekben televízióként is.
Ha hinni lehet a Human Communication Research című amerikai szakfolyóiratnak, a világon ma már négymilliárdnál több mobilhasználót tartanak nyilván, ami nyilvánvalóan csak úgy lehetséges, hogy némelyeknek, még hozzá sokaknak, több készülékük is van, hiszen élnek Földünkön sok száz millióan koldusszegényen, és a legkisebbek kezébe egyelőre nem adnak mobilt, bár a korhatár itt is egyre lejjebb tolódik. Hogy kellően értékeljünk: a mobilosok tábora nagyobb, mint a vezetékes telefonon és a számítógépen kapcsolattartóké együttesen. S ugyancsak a szakfolyóirat szerint a használók hálózata igen sokszínű, számos kulturális norma és gyakorlat jellemzi a készülékekkel kommunikálókat, akik jobbára nem szeretik, ha a mobiltelefont egymással szöges ellentétben álló, „pozitív” vagy „negatív” tulajdonságokkal ruházzák fel.
Valószínűleg minden különösebb felmérés nélkül is megállapítható, hogy soha ennyi lehetőségünk nem volt beszélni, de értjük-e egymást? A Wall Street Journal riportjának szereplői inkább a nemleges válaszra hajlanak. Vagyis arra, hogy hiába a technika csodája, hiába a lehetőség a tér szinte korlátlan áthidalására, az a bizonyos út – lélektől lélekig – nem lett rövidebb. Ezt mondja Rob, egy telekommunikációs cég 40 éves főnöke, aki szerint a felesége a „beszélő” kategóriájába tartozik, ő maga viszont inkább „hallgató”, s így nem is hajlandó túl sok időt szentelni párja beszédére; nem is egyszer előfordult, hogy beszélgetés közben kikapcsolta a telefont, s csak egy idő után hívta vissza a mellőzése miatt panaszkodó feleségét. Itt önként adódik az ismert kérdés – és sztereotípia: vajon nagy átlagban a hölgyek tényleg többet beszélnek, mint az urak? Azt gondolom, jószerivel mindenki tud hozni példákat az ellenkező állítás bizonyítására. Az amerikai napilap riportere egy neves orvosprofesszor eszmefuttatását idézi, aki egy beszédes című kötet szerzője: „Miért nem emlékeznek soha a férfiak, és miért nem felejtenek soha a nők”. A Columbia Egyetem kutatója az agy berendezésével bizonyítja, hogy a sztereotípiának van biológiai alapja: nőknél a bal féltekében több a beszédet segítő idegsejt, mint a férfiaknál.
Inkább nem mélyednék el az agykutatók számára föltehetően rémesen leegyszerűsített fejtegetésekben, a kaptafaintelmet mindig jó betartani. Az én „suszterségem” csak odáig terjed, hogy elcsodálkozzam, mi mindent kutatnak és mérnek a mobilkommunikáció terén, de bármekkora is a technológiai lendület, nem minden veszti érvényességét, csak azért, mert régi. Például a rómaiak neves és szigorú államférfijának, Catónak a bölcsessége sem; szerinte mindnyájunk adománya a szó, de az okosság keveseké. S továbbra is Marcus Portius Catót idézve, egyébként az a véleményem, hogy az okossághoz a szívnek is társulnia kell, mert a „szív és az ész…” Ha nem is győz le mindent, mint az ismert operettslágerben, de segíthet a megértésben.
Akár mobil nélkül is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!