Miben reménykedhet a magyar gazdaság?

Idemásolom a vezető gazdaságpolitikai portál kiemelt híreit: Komoly recesszióban a gazdaság – jelentette a KSH; Egyre mélyebbre jut a magyar ipar; Vészesen fogy a jegybanki tartalék; Milliárdokat vár Budapest az új adókból. Ugye mindenki így képzeli el Európa legversenyképesebb gazdaságáról, a jövő nagy ígéretéről szóló híradásokat? Néhány éve ilyen címekre spontán sátortáborok nőttek ki a földből a Kossuth téren. Most csend, síri csend. Egy pisszenés sem hallatszik az egyetemekről – pedig jövőre nagy robajjal záródnak be majd a kapuk; se a szakszervezeti székházakból – pedig soha nem voltak ilyen kiszolgáltatott helyzetben az emberek, mint manapság. A kormányfő szemlét tartott seregei fölött, és a térdre rogyott, homloktól talpig vérző hadfik között rámutatott a gyenge pontra: a kommunikáció, na, azzal van itt a baj! Minden más vezénylő tábornok kitüntetéseket szórt volna közéjük, hogy szomorú csendet teremtettek a Duna–Tisza közén, csak a mi marsallunk bosszús. Nem zeng már a fülében a gazdaság ütegeinek nyitótüze, mikor Matolcsy tábornok a szabadságharc jövőjéről szólt: 7-8 százalék – ne lepődjünk meg, ha kétszámjegyű! – növekedésről beszélt, csökkenő költségekről, elmúló adókról, söralátétnyi bevallásokról, talpra állított egészségügyről, hamarosan ránk köszöntő jólétről. A kormányzati kommunikáció legjobbjai két év alatt elfeledtették mindezt a nemzettel. Agymosodájuk irigylésre méltó.

Tegnapelőtt megérkezett a legújabb jelentés az ország állapotáról. A Statisztikai Hivatal suttogva, de hírül adta: iszonyú tragédia van kibontakozóban. Másfél százalékot csökkent ismét a nemzeti termék, majd 4 százalékkal esett az ipar és öt éve folyamatosan zuhan a fogyasztás, esik a boltok forgalma, kevesebbet vásárolunk élelmiszerből, kevesebbet költünk az otthonunkra, és – kár sorolni – mindenre. A kilátások még elborzasztóbbak. A beruházások szabadesésben vannak, a feldolgozóiparnál a ráta alig több mint 12 százalék, ami azt jelenti, hogy a meglévő gépeket sem lehet majd újakra cserélni, ha végképp tönkremennek – nemhogy bővülne a gazdaság. Az a kevés, ami a 21. század iparára emlékeztet, az azoknak köszönhető, akik még nem hurcolkodtak ki az országból és képesek voltak ipart, bankrendszert, szolgáltatásokat létesíteni a Kárpát-medencében. Na, ők azok, akik ellen harcolunk! Ők vannak a mi nyomoronc szabadságharcunk célkeresztjében. Küzdeni csak mi küzdünk, ők vállat rándítanak és pakolnak. Megállíthatatlanul ömlik ki a tőke az országból és már csak a kommunikáció nagyurai tudnak beszámolni egy-egy új üzemavatásról, ahol miniszterek vágnak át olyan szalagokat, amelyek mögött mindössze 30-50 új állásnak örülhetünk.

El a kezeket a kommunikáció szakembereitől! Ők bűzölgő, romlott árut adnak el nap nap után friss falatokként. Két év óta recseg a meg-megakadó lemez: Mi nem szorítjuk meg a magyarokat, mi a gonosz multikat regulázzuk, akik ha sírnak is, tudjuk: telik nekik bőven. Ugyanígy szóltak az érvek az ötvenes években a kulákok ellen, de most nagyban megy a játék. A tények, a számok senkit sem érdekelnek. A magyar energetikai szektor utóbbi 11 évében, ha levonjuk a befektetéseket, egy fillér profit sem keletkezett. A bankrendszerben a magyar volt a kevesek egyike, amelyet a 2008-as világgazdasági válság idején nem kellett állami pénzből kisegíteni. Az anyabankok német, belga, francia állami segítség után Magyarországra hozták a tőkét. A nyugat-európai adófizetők pénzéből tartották életben a magyar bankszektort. Nem maradt el a hála! Válságadók, átmeneti, majd örökös bankadó. És csodálkoznak, keseregnek: nem hitelezik a magyar gazdaságot, azért nincs itt fejlődés. Ki beszél itt az egyszeregyről? A gazdaság fejlődéséhez nem hitel kell, hanem piac. Ám a piacot tönkretették. Öt éve zsugorodik a fogyasztás, és az emberek örülnek, ha a számláikat kifizetik és élelemre telik. Így is több mint egymillió magyar háztartás, az alig több mint hárommillióból, két hónapnál több közüzemi számlával tartozik.

Miben reménykednek? Meddig lehet még csinálni, hogy évről évre elharsogják, hogy a láthatatlan pénzügyi világhatalom, a globális érdekeket szolgáló valutaalap és a válsággal küzdő Európai Unió tör rá a magyarokra, de majd győzni fogunk, és meglátják: két év múlva már megindulunk a lejtőn fölfelé. A tapintatlan számok azonban azt mutatják, hogy 2013-ban sem fogunk még ott tartani mint 2005-ben. Úgy köszönt majd ránk a 2014-es választás, hogy mi egy teljes évtizedre kiiratkoztunk az európai fősodorból, nemhogy a válsággal küszködő Nyugattal, de már a szlovákokkal, lengyelekkel, sőt maholnap a románokkal sem tudjuk tartani a lépést. Az embereknek nem marad más, csak az immár saját költségen megszerzett tudásuk, amivel felkerekednek, és legtöbbjük fényesen boldogul a nyugat-európai „válságövezetekben”. Magyarország harmadik legnagyobb városa immár London (200 ezer honfitársunk él ott), több mint 5000 informatikusunk dolgozik Dublinban és a német orvoshiányt mindinkább magyar doktorokkal pótolják. Szép új világ!

Nagy formátumú politikusaink eközben jelesre vizsgáznak. Ugyan az ország egyre mélyebb szegénységbe süllyed, de nem épülnek barikádok, nem kell újabb gumilövedékeket rendelni, és a közvéleménykutatók boldogan újságolhatják: tovább nőtt a kormányzópárt fölénye. Megkaptuk, ami kell nekünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!