A legváratlanabb pillanatokban szembesülhet az ember azzal, hogy tele van előítélettel. Magam nemrég a Baross utcai négyes-hatos megállóban, ahol egyébként is igazán sok minden megtörténhet, de az az elemi erő, amivel a két nagyon barna férfi (ennél többet nem tudhatok róluk) kergette egymást, már szétnyíló, utánuk lebegő ingben, még ott is dermedt csendet parancsolt a csúcsforgalomra.
Visszafojtottuk a lélegzetünket, mert benne volt a végzet a levegőben. Akármerre is zuhannak majd el, az halálos lehet.
És el is kapta. Összenyalábolta a nagyobb ember a szintén veszélyesen erős üldözöttet. Bármi megtörténhetett volna, csak az nem, ami tényleg. Csókban forrtak össze. Ha ez vegyes párossal történik, tapsvihar. Itt csak magamról tudok beszámolni, aki pedig abban a hiszemben voltam, hogy a toleranciám, sőt rokonszenvem az egyébként toleranciát igénylő helyzetekhez végtelen, de most azzal szembesültem, hogy az irtózat száll meg. Nem vagyok rá büszke, de ott az előítélet maradéka keményen dolgozott bennem.
És szembesít azzal, hogy az előítéletek megvetése is előítélet. Az előítéletnek funkciója van. Nem lehetne nélküle élni, tájékozódni. Legalábbis az előzetes ítéleteink nélkül. Ha aztán felülírhatatlanná válnak, ha elzárnak a valóság elől és nem hozzásegítenek, akkor már nincs mentség. Ártalmunkra vannak.
Ha most épp a Pride tervezett parádézása tesz bizonytalanná, nézz rá két egymással kedves lányra vagy fiúra, s ha van érzéked a szeretethez, mégis taszítanak, akkor már baj van.
Akkor elérkeztek a határaidra, a kordonjaidhoz, és ott nem engedték be őket. De tudjál róla, hogy bukásotok, vesztességetek kölcsönös. Nagyon sok mindenkinek volt tilos szeretni a másikat még a belátható közelmúltban is. Feketének fehéret, gazdagnak szegényt, úrnak szolgát, szabadnak rabszolgát, alávetettnek hódítót, kereszténynek zsidót vagy fordítva, és legtöbbjük már legalább a szerencsében bízhat: elvileg nem kizárt, nem tiltott a találkozásuk, ha ténylegesen nem is a leggyakoribb. Ha rátok bízzák, előbb-utóbb megoldjátok. Te még visszahőkölsz tőlük, ők összerezzennek, ha ilyenkor rájuk nézel, de menne ez, hacsak meg nem akadályozzák.
Amikor mindezt írom, még nem tudni, hogy lesz-e egyáltalán Pride szombaton Budapesten, s ha igen, kordonokkal vagy anélkül. Ugyanezen a napon Londonban biztosan megrendezik a másságnak ezt az ünnepét. Ott nem kordon lesz, hanem nagylelátó a menet centruma mellett, a jegy 32 és 55 font között kapható. Nem olcsó, de semmi sem az, ami fontos.
Nálunk most kordonok miatt zúdul harag a rendőrségre, pedig – szemben a Pride néhány évvel ezelőtti, többszöri betiltására, amit a bíróságnak kellett megváltoztatni – jóhiszeműségük számomra nem kétséges. Meg szeretnék védeni a vonulókat, s úgy látják, van mitől.
Ez nem kétségesen így van egy országban, amelynek miniszterelnöke szerint, amikor „a 68-asok azt mondták, hogy az egyént a szabadság érdekében meg kell szabadítani a vele született tulajdonságoktól, akkor ilyesmire gondoltak, mint (…) a nemi identitás is, de (…) Európa ráébredt arra, hogy az egyéni szabadság útjába magasodó korlátok lebontási törekvései egy idő után már nem ezeket a korlátokat, hanem a teremtés rendjének a falait döngetik. Természetellenes életformát kényszerítenek az európai emberekre”.
A kormányfő helyettese, Semjén Zsolt szerint a homoszexualitás bűn, de azért tudomásul veszik, de csak annyira, hogy Kövér László fideszes házelnök szerint „az azonos neműek házassága a zsidó és keresztény értékrend egyik legerősebb tabujának megtörésére, illetve a normalitás határainak a teljes feloldására irányul”. Ilyen helyen sajnos nem lehet azt mondani, hogy a rendőrség indokolatlanul félti az ország vezetői által ily végzetes szélsőségességgel megítélt emberek felvonulását.
A kordon éppen annak a jelképe, ami ellen a másság szabadságmenetét szervezik. Jelenléte azonban a dolgok (és fesztiválok) menete szerint ideiglenes. Magától ledőlne. Most azonban, annyi más korláttal együtt, éppen belénk betonoznák.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
