A filmfesztiválok világában senki nem rajong kormányokért, miniszterekért, államtitkárokért, olyan illetéktelenekért, akik így vagy úgy, de „zsigerből” a politika szférájába emelnének mindent, ami nem oda való. Aminek az a neve, hogy művészet.
A minapi Berlinale egy jelentős magyar alkotó, Fliegauf Bence Csak a szél című művétől volt hangos. Fliegauf három díjat is elvitt a német fővárosból, közöttük a nagydíjat, az Ezüst Medvét is. Efölött a puszta örvendezésen kívül semmi egyébnek nem lett volna helye (vö. Kertész Imre Nobel-díja), ámde Fidesz-Magyarország nem azért az, ami, hogy a romagyilkosságokat fikciós térbe helyező film nézőit ne próbálta volna az általa helyesnek vélt gondolkodás irányába terelni. Hátha eltévelyednek. Azok az újságírók, akik megjelentek a Csak a szél sajtóvetítésén, megérkezésükkor székeiken egy Hintergründe („A háttér”) címet viselő, háromoldalas irományt – a házigazdák szerint értesítés nélkül szétszórt „idegen anyagot” – találtak, éspedig a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) fejléces papírján. Az akció spiritus rectora Balog Zoltán, a KIM romaügyekben illetékes államtitkára volt, ki később, a magyar nagykövetség által rendezett vitaesten ártatlan arccal megkérdezte, ugyan mi volt ebben a rossz?
Tényleg, mi? Végtére is a „Balog-irat” precízen fölsorolta a romagyilkosság-sorozat földerítése érdekében tett magyar rendőrségi lépéseket, a tettesek elfogását, vád alá helyezését, továbbá mindazokat a hazai és európai erőfeszítéseket, amelyeket az Orbán-kormány a romaproblémák enyhítése illetve megoldása végett tett. A KIM nem írt le valótlanságokat, csakhogy a kormányzati demars mögül kikukucskált az államtitkárnak az a szándéka, hogy a film okozta esetleges szomorúságot, bánatot, sötétlátást szembe állítsa a magyar kormány jogállami elhivatottságával, sőt „példamutató” magatartásával. És ehhez a német kormánykoalíció szélső jobboldalán elhelyezkedő bajor Keresztényszociális Unió (CSU) Hanns Seidel-alapítványának berlini irodavezetőjében partnert is talált. Ez az Ernst Hebeker nevű úr „példamutatónak” nevezte Orbánék eljárásait, olyannyira, hogy sóváran megjegyezte, bár Németországban tennének annyit a rasszizmus ellenében, mint Magyarországon. (Sic! Aki látta magyar hivatalos személyek felvonulását az antiszemita uszítással hivatásszerűen foglalkozó Csurka István temetésén, kétszeresen is meggyőződhetett arról, mennyire igazat mondott Hebeker.)
Nyugtázzuk tehát, hogy a magyar államgépezet működőképes, legfeljebb csikorog. Tudniillik a „Balog-irat” német fordítója – vélhetően hazai illetőségű úr vagy hölgy – körülbelül olyan erősnek mutatkozott a számára valóban idegen nyelv birtoklására nézve, mint az az ismeretlen, aki Schmitt Pál „kisdoktorijának” bolgár szerzőtől való, francia nyelven írt dolgozatát magyarította. Blama. Innen nézve a „magyar államgépezet működőképes” fordulat utolsó szava elé kénytelenek vagyunk egy „nem” szócskát illeszteni. Úgy fest, szakmabéliek helyett újabban csókosokkal dolgoztatnak, és nem baj, ha a csókos (nyelv)ismeretei korlátozottak.
Ez az írás azonban nem erre, hanem a politika elefántjának porcelánbolti tevékenységére kíván kifutni. Az álszent Balog államtitkár talán nem is sejti, milyen kiváló elődökre pillanthat vissza. Csak úgy kapásból mondanék két esetet.
Hajdanában-danában (1968) a párizsi szovjet nagykövetség minden lehetséges követ megmozgatott, hogy Andrej Tarkovszkijnak a zseniális ikonfestőről, Rubljovról szóló filmje ne szerepelhessen a cannes-i filmfesztiválon, sőt, a francia mozikban se játsszák. Elérni annyit ért el, hogy noha évre rá a filmet még is „kiengedték”, de azzal a feltétellel, hogy Cannes-ban csak versenyen kívül és a legeslegutolsó napon. (Nota bene: így is megkapta a Filmkritikusok Díját.) Évtizeddel később épp a Berlinalén esett meg a soros skandalum: Michael Cimino Szarvasvadász című alkotása miatt, amelyet észak-vietnami testvéreink roppant sérelmesnek gondoltak, szovjet parancsra valamennyi szocialista ország visszavonta a filmjét a versenyből, sőt a szocialista zsűritagok is kivonultak. (Ez a szolidaritási akció volt a Los Angeles-i olimpia bojkottjának előképe.)
A két eset azonban nem volt meggyőzően párhuzamos, hiszen a Rubljov-filmbe csak az olvasott bele aktuálpolitikai mondanivalót, aki nagyon akart. Ott arról volt szó, hogy Tarkovszkij véres naturalizmussal kevert szürreálja (mely majd Emir Kusturica filmjeiben köszön vissza, a Cigányok idejében például) egyszerűen nem fért bele az adott, Hruscsov utáni brezsnyevi kor kulturális krédójába, prüdériájába. Ámbár… Rubljov a 14-15. században szembe ment egyháza tanításával.
A szuverén művész erősebben munkált benne, mint az engedelmesség. Nem követte az ortodoxiának azt a hittételét, hogy ellensége Jézusnak és apostolainak az, aki az ecsetjével örökíti meg őket. Száz év múltán az egyház rehabilitálta őt: az ikonfestés diadala volt ez a hülyeség fölött. A Szarvasvadász viszont direkt politikai üzenetet vitt, amit a Vietkong kegyetlenkedéseit minden áron cáfolni akaró szovjetek nem vettek észre: a pacifizmusét. A biztos kezű „szarvasvadász”, aki megjárta Vietnamot, soha többé nem tudott egy ártatlan állatra lőni. Öngól.
A mából visszanézve az ember szégyenletesnek gondolja azt is, ami Cannes-ban, azt is, ami a Berlinalén történt, anno.
Csakhogy van itt egy apróság. Ma már nincs kommunizmus. „Szegényangéláék” kultúrmenedzserei nem is értik, hogy a régi módszerek – ha már tiltással nem lehet élni – miért képesek olyan rút álruhában megjelenni, mint a „Balog-irat”? Akik azonban a Fideszt neobolsevik pártnak gondolják, azok igen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
