Kettős folyamat tapasztalható napjaink politikai életében. Az egyik a Fidesz mélyülő válsága az Orbán-kormány katasztrofális külpolitikája, eszement gazdaság- és gyalázatos társadalompolitikája nyomán. A „szabadságharcos” nacionalista retorika a legelszántabb Orbán-hívők elől még elfedheti, hogy az ország öles léptekkel halad a teljes elszigetelődés és ezzel a csőd felé, az uralt médiarendszerből ömlő hazugságáradat még meggyőzheti egy darabig a rendíthetetlen Fidesz-szavazókat arról, hogy amit mindenki más nyílt színi rablásnak lát, az valójában az ország érdekében gyakorolt politika. A bukás folyamata azonban megkezdődött.
Sokáig tarthat, ha az ellenzék mai állapotából nem képes kitörni. A Fidesz foszladozó fölénye, amelyet a közvélemény-kutatások mutatnak, még alkalmat ad a sötétben fütyörészésre: a rendszer az uralkodó párt leválthatatlanságára van fölépítve, sok idő van még a választásokig, satöbbi, satöbbi.
Pusztán az, hogy az utca az „Orbán, takarodj!” skandálástól zeng, még nem annak jele, hogy a hívek elfordulnak a vezetőtől, még kevésbé, hogy a jobboldal támogatói kiállnának gyűjtőpártjuk mögül. Tapasztalták, mire vezet a megosztottság. Sokan vannak, de ez is kevés lehet a többség megőrzéséhez, ha egységes anti-Fidesz-ellenzékkel találják magukat szembe, amely visszaszorítja a Jobbik nyomulását, és a demokratikus rendszerváltás közös programját tűzi a zászlóra. Az autokratikus maffiarendszer leváltásához csak ebben az esetben visz el az orbáni politika mélyülő válsága.
A napjainkat jellemző másik folyamat éppen ezért érdemel különös figyelmet: a pártok kiszorulása az ellenzéki politizálás centrumából. Az ellenzéki politikában a vezető szerepet a pártoktól függetlenedve, sőt részben velük szemben átvette az utca, a civil tiltakozás. Volt már ilyen az előző ciklusban, tudjuk, mire vezetett. Voltak nagy tüntetések az Orbán-rendszer ellen, volt felbuzdulás, reménykedés a demokrácia helyreállítására.
Láttuk, mire vezetett a pártundor, a tényleg rémületes színvonalú pártoktól való elhatárolódás, majd a kényszeredett pártosodás, a radikális korszakváltó radikalizmusból kormányváltó nyafogássá és hatalmi vetélkedéssé korcsosuló politizálás: az újabb orbáni kétharmadhoz. Vele a maffiarendszer formális legitimálásához.
Nem kéne újra végigjárni a tévutat. Mint ahogy abba kéne hagyni a választási kudarc pártos célzatú félremagyarázásait is, amely az összefogás kudarcának tudja be a vereséget, nem az ellenzéki politika egész koncepcióját kárhoztatja. Tudomásul kéne már venniük pártoknak és civileknek egyaránt, hogy egyszerű kormányváltáshoz nem lehet, de nem is érdemes többséget szerezni, csakis az illegitim maffiarendszer leváltásához. Ahhoz pedig szisztematikus és radikális – vagyis a bajok gyökeréig hatoló – kritika szükséges, majd az ennek alapján fölépülő rendszerváltó összefogás. A dühödt ordítozás és egymás biztatgatása kevés lesz.
A létező pártok önmagukban alkalmatlanok a váltásra. Láttuk, hogy a hatalmi viszálykodással terhelt összefogás mire vezetett. A civil ellenállás becsatornázására képtelenek. A civilek közben viszolyognak a pártosodástól, mintha ördögtől való lenne.
Ebben a helyzetben merőben új ellenzéki konstrukcióra volna szükség, ahhoz pedig elfogulatlan párbeszéd megkezdésére minden szereplő között a közös rendszerváltó cél alapján. Ismerjük már a patópálkodást, a „majd elkezdünk tárgyalni, ha magunkat tisztába tettük” érvelés következményeit. Az identitáspolitika abszolutizálása keverve az elvtelen taktikázással olyan abszurditásokhoz vezet, mint amilyet Schiffer András produkál éppen a veszprémi időközi választás jelöltállítása kapcsán. Ózdon a Jobbik sikere megmutatta, hogy az elégedetlenség szelét a szélsőjobb is a vitorlájába tudja fogni, ha nincs vonzóbb ellenzéki alternatíva. Újpest arra volt alkalmas, hogy megnyugtassa az MSZP-t, még nem írták le egészen a választók, egy hagyományosan jó körzetben összefogással győzni képes.
A szocialisták veszprémi magatartása a felismerést mutatja: jobb egy siker részesévé válni önzetlen együttműködési készséget mutatva, mint balos identitáspolitikai erőlködéssel beleszaladni egy méretes pofonba. Kész Zoltánt, a civil ellenállás mozgalmár jelöltjét elfogadva mintegy jelzik: értik a választók üzenetét, az MSZP nem próbálja magát bármi áron az élre erőltetni. A DK az ellenzéki unió szorgalmazójaként természetes módon csatlakozott az összefogáshoz.
Az Együtt és a PM számára sem kínálkozik ésszerű alternatíva. S akkor jön Schiffer András eleven példaként, hogy az általa vezetett LMP-től miért nem lehet más a politika. A legbigottabb pártlogika alapján utasítja el az együttműködést: magasztos elveivel nem fér össze, hogy a „piaci fundamentalista” jelöltet támogassa. Mintha nem szimbolikus jelentőségű ügyről volna szó. A formális kétharmad visszavonása üzenet lehetne mindenkinek: elég volt! Mintha az fenyegetne, hogy eggyel több demokrata ellenzéki mandátum rászabadítaná a globálimperialista kizsákmányoló multikat szegény hazánkra.
Schiffer kényes ízlése sajnos szelektív. Szegény vidékeink szép tempós fasizálódása ellenére a neonáci Jobbikot minden további nélkül legitimálva bevonná az együttműködésbe, hiszen az csupán taktika. Mintha nem tudná eleve, hogy javaslatát minden magára adó demokrata elutasítja. Vettük a szíves értesítést, látjuk, hogy radikális rendszerellenes retorikájával ellentétben magatartása továbbra is a maffiaállam fennmaradását szolgálja. Ki felejtené el, hogy az előző ciklusban ő ütötte az első szöget az összefogás koporsójába? Nélküle is simán hazavágták a közös célnak megfelelő ellenzéki politikát, de azért köszönjük szépen.
Távol álljon tőlem a februári időközi választás jelentőségének túlbecsülése. Ha civilek és pártok összefogásának próbája sikerre vezetne, az önmagában nem sokat jelentene. De talán elindítana valami értelmes párbeszédet, amely idővel a rémes pártviszonyok átalakulását is magával hozhatná.
Talán, mondom. Túl sokat nem remélek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
