A kilencvenes évek végén nyílt a falunkban az a temérdek kocsma, ami most lassan mind bezár. Nem kár értük, moroghat, aki nem jár arra, és persze részben igaza van, mert sok mindenért nem kár: én sem sajnálom a nyerőgépeket meg a már délelőtt vizenyős tekintetű elkárhozottak társasága sem hiányzik. Nem a becsületsüllyesztőket sajnálom, a közösség tereit.

 
Szerzőnk az Élet és Irodalom hetilap munkatársa

Dermesztő, hogy mi történik, pontosabban, hogy mi nem, lassan olyan üres a falu, mintha az utolsó lakója is elhagyta volna már. És persze alkoholból sem fogy kevesebb, csak a diszkontból hazacipelt dobozos sör szisszen a tévé előtt. Új ritmusa van az életnek: szó nélkül, némán, a képernyő kékes aurája előtt múlik el, mert csak a képzelt világok élhetők, és a képzelt világokkal lehet elfelejteni a fölülvizsgálatot, a rettegést, hogy holnap talán lejjebb veszik a százalékot. A falu idegen és rideg hely, keményebb, mint a nagyváros, a szomszédok elfelejtették egymást, lassan már azt is, ki lakik az utcában. Nincs kegyelem, nincs barátság, senki nem várhat senkitől semmit.

Szombat este korzóztam otthon, négy szórakozóhelyre néztem be, tucatnyi emberrel nem találkoztam összesen. Finom idő volt, langyos tavasz, négy-öt utcát mentem magányosan, anélkül, hogy valaki arra tekert volna, és aki eltekert, sietett, munkától fáradtan vagy a temetői magánytól kedvetlenül. A telepi kocsma is bezárt, népszerű hely volt, nem gondoltam volna, de lakat került rá, elfogytak a vendégek. Egyetlen törzsvendég sem maradt az egész telepen. Másfél év alatt huszonegynéhány férfi halt meg, egy sem volt idősebb hatvannál, de a legtöbbjük ötvennél sem. Csöndben rágta meg a szívüket a reménytelenség, a tétlenség, hogy senki sem kíváncsi rájuk, senki sem akar tőlük semmit, ha kérdeznek, nem válaszolnak, ha akarnak, elutasítják őket. A szentesi kórházból haza egy sem jött, onnan élve vissza nem hoztak senkit, odafelé késve, visszafelé dobozban. Egy fölösleges generációt kísértek ki az asszonyok a temetőbe. Az özvegyek telepén lélek sem mozdul, nem kell kocsma, mikor az utolsó törzsvendég is elment, a csapos visszaküldte a hordókat, meg a hűtőt, beült a tévé elé ő is, hogy ne gondolja végig, mi történt.

A falusi sertésgazdának néhány hete elege lett, nem lehet évtizedeket hallgatva, tévé előtt leélni az életet, levágott két-három disznót, ingyen vacsorára hívta a falut, disznótoros volt, meg töltött káposzta. Alig mentek el, néhány telepi lézengett a bulin, egymást lesve csurgatták a házi tejfölt a gombócokra. Nem teljesen ingyenkonyha volt, persze, az italnak ára van.

(És hiába is lett volna ingyenkonyha, kuncsorogni nem megy a dacos falusi ember, akkor sem, ha éhezik, otthon nem hajlandó odaállni a gulyáságyúhoz sem, inkább éhen hal, vagy hajléktalan lesz Pesten, de az otthoniak előtt nem alázza meg magát…) Szóval nem szociálisan akart jót a gazda, szerény hasznot meg jókedvet remélt, de a néma tartományban magára maradt. A néma tartományban nincs mit ünnepelni, nincs minek örülni, a szappant főző, kuporgató magányos asszonyok nem akarnak mulatni, nincs erejük mosolyogni, alakoskodni, viselkedni. Már nem bírják elviselni sem magukat, sem egymást, és nem akarják érezni, hogy másképp is lehetett volna, az élet nem ezt ígérte: a teljes reménytelenséget.

A városban közben ünnepen szónokol a nép vezére, boldog és erős ember, a szavától retteg Európa, virágzó hazánk független, és nem is lesz a demokráciában élő, szabad Európa gyarmata. A vidéknek nevezett országnak fejlesztési minisztériuma van, fejlődik a szeretett haza, az újraindított szárnyvonalakon délelőtt tizenegy tájban eldöcög az egyetlen járat – se bakter, se állomás. Szerencsére halad a korszerűsítés meg a fejlesztés is, épp úgy növekszik, ahogy az adócsökkentések hatására a fizetés: járatok százai szűnnek meg. Békéscsaba és Gyula, meg az egész Viharsarok néhány hónap múlva gyakorlatilag megközelíthetetlen lesz, nincs közvetlen buszjárat, és most megszüntetik az összes gyorsvonatot is. Nem aprózzák el, mert a fejlesztés nagyléptékű és nemzeti: eltörlik mindet. Járhatatlan, szűk utak visznek arra, Pestről legalább három óra, Románia felől egybefüggő a kamionoszlop, Románia felé szint­úgy; a negyvennégyesen autózni hazárdjáték és felelőtlenség. Marad az a néhány nemzetközi vonatjárat, ami végigmehet a gyarmatosítók pénzén felújított vágányokon, átlagosan másfél órát késnek, ha jönnek egyáltalán, de sem a boldog vezér, sem hívei nem járnak arra, ezért nincs is miért arra menni. Az ingázók, akik eddig csurig megtöltötték a gyorsvonatokat, helyet azokon nem lehetett kapni, majd vesznek maguknak Audi A8-as típusú személygépkocsit, mert aki dolgozik, annak az jár, ha meg nem dolgozik, minek mászkál. Csak a megye választott képviselői, akik nemzeti szívvel dolgoznak a megyéért, ők járnak kicsit rosszul, kénytelenek lesznek kivenni az adófizetők pénzén albérletet, mert Pestről a hajnalig tartó képviselet és törvénykezés után nem tudnak majd hazajutni.

Az üres falvakban meg városokban végre mehet majd folyamatosan a tévé. Még ennyit sem fognak hazajönni a diákok, a Pestre szakadt gyerekek, mint eddig. Az üres utcákban ki sem mozdulnak a nyugdíjasok, nincs kit várni, nincs mire várni, legjobb ki sem kapcsolni a tévét, úgy a jó, ha fától fáig, bölcsőtől kopor­sóig megy, olyan szép a színe. És mintha egyre szebb lenne.

Grecsó Krisztián kapta az idén az AEGON Művészeti Díjat Mellettem elférsz című regényéért. Gratulálunk a kitüntetéshez!

Címkék: Raúl, Országos Rádió és Televízió Testület, korrupció

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!