2010. 08. 22
. …én nem tudom, más hogy van vele, de én szeretem a dinnyét. Legyen az görög, sárga vagy zöld. Sok fajta van ma már, és valahogy mégis kevesebb, mint gyerekkoromban. Például „amikor én még kissrác voltam”, létezett sárga belű görögdinnye. Kevés maggal, és a legtöbbször mézédes ízzel. Meg aztán, ha kérte a vásárló, az árus meglékelte a görögdinnyét a késével vagy a kifejezetten erre a célra szolgáló lékelővel, amelyet belefúrt a dinnye héjába, és mint valami fordított kúpot, kiemelte a dinnye kóstolni való belsejét. Ma már ez nincs, úgy tudom, egészségügyi okokból, így hát az ember még a dinnyevásárlásnál is zsákbamacskát vesz. Az édes, jó dolognak hitt valamiről csak otthon derül ki, amikor már belekóstoltunk, hogy nem az, aminek gondoltuk vagy szerettük volna hinni. Bár az igaz, hogy a dinnyét legalább kidobhatjuk, ha csalódunk benne, ellentétben életünk sok más dolgával, amelyeket szintén a szinte mindennapos becsapások keretében sóztak ránk. Miért is kezdtem el most elmélkedni a dinnyéről? Megfakult családi fényképeket nézegetve, elém került egy régi-régi pillanatot rögzítő felvétel. Egy nagy asztal mellett egy kisfiú ül „fecske” fürdőnadrágban – talán akad még olyan ember, aki emlékszik erre a ruhadarabra –, lába a levegőben kalimpál, kezében kés, mosolygós arca éppen hogy az asztallap fölé ér, előtte pedig egy fél görögdinnye meg egy kisebb, feltehetőleg sárgadinnye. A kisfiú mellén látszik a talán édes dinnye lecsurgó leve. A kép engem ábrázol egy békásmegyeri üdülő teraszán, abból az alkalomból, hogy sokan rendszeresen a csodámra jártak: lám, ez a kicsi fiú mennyi dinnyét képes egy ültő helyében megenni! Apám úgy érezte, hogy ezt a ritka bravúrt meg kell örökítenie az utókor számára. Köszönöm neki, kivált azokért az emlékképekért, amelyek a felvételről most az eszembe jutnak, bár a fotón nem látszanak. A terasz, ahol ülök, a Dunára nézett, amely onnan pár méternyire folyt, de a nagy árvizek esetén a víz teljesen elöntötte az emelet magasságában lévő részt is. Az üdülő a Fővárosi Tanács tulajdonában állt, ezért tisztviselő apám jogosult volt ott nyaralni egy hétig a családjával. Számomra ez az üdülés csodálatos élményt jelentett. Pláne, amikor kiderült, hogy ott nyaral, velünk egy időben a rendkívül népszerű konferanszié, Darvas Szilárd is. Árnyékként kö - vettem őt, csodálattal néztem, ahogy kávét iszik, dohányzik, feláll vagy leül. Egyre erősebben befészkelte magát a fejembe az elképzelés, hogy majd egyszer, ha nagy leszek, én is olyan lehetek, mint ő. Az üdülő kertjében gyerekmedence állt, víz nélkül. A velem nyaraló és egykorú srácokkal tábortűzi műsort állítottunk össze – már egy hangra sem emlékszem, hogy mi volt benne –, és előadásunkat megnézte Darvas Szilárd is. A végén megdicsért, én pedig úgy éreztem, perceken – no, nem! –, napokon belül tényleg hasonlatossá válok hozzá. De abba a „néhány napba” délelőttönként még belefért a szemben lévő dinnyeföld felkeresése is. Igen, ott, ahol ma lakótelep áll, akkor dinnyék voltak, hatalmas területen. A bácsi pedig, aki a dinnyéket „felügyelte”, megengedte, hogy szabadon kóboroljak kedvenc csemegéim között. Sőt! Néha kaptam tőle ajándékba – vagyis minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül – egy-egy görög- vagy sárgadinnyét, de az is megesett, hogy mindkettőt. Büszke voltam erre a „kapcsolatomra” is. Kivált azért, mert némelyik este e bácsi ott ült az üdülő társalgójában a pianínó mellett, és játszott rajta. Ködös emlékeimben az is feldereng, hogy az a hír járta róla, hogy egykor valami gróf volt vagy talán herceg – amitől természetesen még izgalmasabbnak találtam a vele való ismeretséget. Egy álruhás dinnyecsősz és Darvas Szilárd… Miközben visszateszem a többi közé a fényképet, arra gondolok, hogy Darvas Szilárd az idén lenne százéves, én pedig ma is szeretem a dinnyét, a görögöt meg a sárgát meg a zöldet. De vajon ki lehetett a dinnyecsősz?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
