1936–2011
Akadozik a tollam, amikor életem első nekrológját írom, ráadásul arról az emberről, akit a színházi előcsarnokban – beengedés előtt – mindig lestem, hogy észrevesz-e, és ha igen, köszön, vagy netalántán még rám is mosolyog. Ilyenkor azt éreztem, hogy hiába az állandó szorongás, az önkritika és a kenyérgondok, mégis megérte ezt a pályát választani.
Molnár Gál Péter a magyar színikritikának új irányt adott a hatvanas évek elején. A színészt helyezte kritikája középpontjába, nem kizárólag az irodalmi alkotást és a rendezői koncepciót.
Dramaturgként végzett, és dolgozott néha, majd a Színházi Intézethez került, de a köztudatban leginkább kritikusként él. Élt.
Amit azonban kevesebben tudnak, hogy kritikái mellett fontos tanulmányokat, könyveket, valamint rendező- és színészportrékat írt többek között Major Tamásról, Marton Endréről, Várkonyi Zoltánról, Latinovits Zoltánról vagy a Latabárokról, amik nélkül komoly űr lenne a színháztörténetben.
Vitriolos hangvétele ellenére mindenki olvasta az írásait, akár egyetértett vele, akár nem, akár szerette, akár nem, kikerülni nem lehetett. Hatalmas tudása és memóriája azonnal egyfajta színháztörténeti keretbe ágyazta a megírt előadásokat, visszacsatolt, utalt, összehasonlított. Tőle még azt is elfogadták a színészek, ha távozott az első felvonás után, mert az minimum száj- és körömfájást okozott (nem esztétikai vagy politikai prekoncepciók vezették ki a teremből), vagy ha megírta, hogy Gézától milyen erős alakítást látott, miközben aznap Zoli ugrott be helyette. Előfordult az is, hogy a Merlinben játszott előadást a MU Színházba helyezte át, ám tévedését könnyedén és stílusosan magyarázta meg: „előző este a MU-ban voltam, összefolyt bennem a két sötétszoba”.
Fél évvel ezelőtt álmodtam róla: egy ismeretlen helyen nyári színházi előadást tartottak, amit csak egy tutajszerű komppal lehetett megközelíteni. Az előadás után a komp visszatért, és mindenki leszállt róla, kivéve őt. Ő elúszott a vízen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!