Nézegetem a jegyzetfüzetemet, töprengek a legutóbbi mondaton, amit valamikor október elején firkantottam bele. Szatyros nő! – ez áll felkiáltójellel a lapon, kétszer aláhúzva, mint valami roppant lényeges dolog. De miféle nő? És milyen szatyorral? Erőltetem az agyam, hátha fel tudom idézni, mit láthattam, amikor emlékeztetőül beírtam ezt magamnak, de semmi. A leghalványabb emlékem se maradt a szatyros nőről: fogalmam sincs, mit cipelhetett és miért volt érdekes.
A füzet alatt ott a Helyi Téma újság: mindig bedobják a postaládámba. Az apróhirdetéseket át szoktam futni, mert az, hogy ki mit ad el vagy mit szeretne venni, többet elárul egy kerület életéről, mint a manipulált, optimizmustól duzzadó beszámolók a felújított játszóterekről és szépülő parkokról. Szórakozottan olvasgatok, hátha a szatyros nő, kihasználva elkalandozó figyelmemet, közben mégiscsak besétál emlékezetem valamelyik nyílt terére, és láthatóvá válik titokzatos alakja.
Megakad a szemem egy hirdetésen. Valaki gombfocijátékosokat keres. Meg is adja, hogy konkrétan milyen csapat tagjaira volna szüksége. Nyilván megszállott gyűjtő, de legalábbis bogaras, precíz mániákus, aki naponta porolgatja a kedvenc darabjait. Régen lakott a háztömbünkben egy numizmatikus, őrült volt az is, rossz leheletű, gonosz és magányos ember. Egyszer, emlékszem, becsöngetett, mert aláírást gyűjtött a környékbeli kutyatartók ellen, de sokáig nem hallottam, mit is akar, annyira ugatott közben a kutyánk. Máskor meg járdára parkoló autók bőszítették fel, még az önkormányzatra is bement. Megfigyeltem már, hogy többnyire a játékmodellboltok kirakata előtt is izgatott nyugdíjasok toporognak, dühös pillantást vetve bámészkodó gyerekekre, megannyi tudatlan kis vandálra, akiknek kezébe sose volna szabad ilyen becses játékszereket adni. Nézem a hirdetést, és azt latolgatom magamban, hogy vajon ez is egy bolond öreg lehet-e vagy egy gyermeklelkű, nosztalgiázó középkorú, esetleg egy kissrác. Ez utóbbi tűnik a legvalószínűtlenebbnek.
Mivel a szatyros nő továbbra sem jön, hiába várom felderengeni rejtélyes alakját, hirtelen ötlettel felhívom a hetvenes mobilszámon a gombfocigyűjtőt. Idősebb férfi veszi fel. Bemutatkozom, aztán hozzáteszem, hogy író vagyok, ne vegye tolakodásnak a hívásomat. Rögtön világossá teszem azt is, hogy gombfocit nem adok el és nem is veszek: egyszerűen csak érdekel a hirdetés. Pontosabban a feladója. Szeretném megtudni, ki az illető.
A férfi egyáltalán nem lepődik meg. Az írót magában újságírónak fordítja, és rögtön elmondja, hogy a kórházban is megismerkedett egy újságíróval, mert sajnos sokat van mostanában kórházban. Kiderül, hogy hatvanöt éves, a tüdő- és agydaganattal kezelik. Egyszer már volt rákos, de szépen kigyógyult belőle. Most viszont nem fog – teszi hozzá szenvtelenül. Tárgyilagosan beszél a kezeléseiről. Azt kéri, hogy írjam meg, milyenek a viszonyok az egészségügyben. Azt a másik újságírót is erre kérte. Mit tippelek, kérdezi, mennyit kell várni egy CT-re? Fogalmam sincs. Próbálom félbeszakítani, rákérdezek, hogy van-e családja. Családja? Nincs. Nincs senkije. Sose volt nős, gyereke nem született.
És a gombfoci? – kérdezem. Miért adta fel a hirdetést? Kis csend. Hogy meglegyen a csapat – válaszol. Hamarosan meg fog halni, talán még karácsony előtt. Sose lehet tudni, mikor: Szeretné előtte elrendezni a dolgokat.
Kisfiú volt még, tizenkét éves, amikor hozott neki egy rokon igazi, nyugati gombfocit. A Milan csapata volt, ma is tudja fejből az összes játékost. Bevitte az iskolába, és Maldini eltört. Később, nyáron az Altafini is elveszett. Az a két játékos kellene igazából, és akkor ő meg is nyugodna.
– Interneten nem próbálkozott? – kérdezem.
Sóhajt, hogy neki sose volt gépe, most meg már minek tanulja meg. A kórházban is mondták neki, hogy keressen rá fórumokra, de ő az ilyesmihez nem ért. Az egyik nővér behozott neki egy csomó régi gombfocit, mind a fiáé volt gyerekkorában. Egy egész szatyornyit összeszedett nekem – nevet. Felkapom a fejem. Milyen volt az a nővér? – kérdezek vissza.
A bácsi meglepődik, már nem is emlékszik rá. Olyan… idősebb. Nekem tudnom kellene, mondom, milyen is volt az a nővér. Hátha ő az a szatyros nő! Igen! Viszi a nejlonszatyrát végig a linóleumos folyosón.
A bácsi szabadkozni kezd, hogy most le kell tennie, délben szokta bevenni a gyógyszereit. Érzem a hangján a hirtelen támadt türelmetlenséget. Valami megszállottnak gondol, de legalábbis bogaras gyűjtőnek. Persze, felelem, semmi gond.
Gondolataimban ott áll a nővér, talpig fehérben, kórházi papucsban. Kezében ott a szatyor, tele régi, kopott gombfocival.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
