– Nem mondhatom meg az anyáméknak – mondta Attila.

– Úgyis rá fognak jönni – felelte Gábor –, nem hülyék. Meg fogják kérdezni, hogy kivel béreled a lakást, és meg akarnak majd ismerni.

Attila felült az ágyban, felkapcsolta az olvasólámpát. Annyira szorongott a gondolattól, hogy a családja előtt lelepleződhet, hogy nem bírt visszaaludni.

Az anyja és az apja szerdára ígérték a látogatást. Úgy tervezték, kocsival felszállítják Budapestre a fiuk maradék holmiját, és megnézik, mi az, amire még szükség lehet, mielőtt elkezdődik a tanév. Az anyja fűszereket is akart hozni, meg szakácskönyveket, hogy a fia végre elkezdjen főzni magának.

– Legalább vegyünk egy külön ágyat – sóhajtotta Attila. Gábor közben visszaaludt, nem válaszolt.

Vegyünk már egy külön ágyat – ismételte meg Ati. Gábor megfordult a franciaágyban, és felvonta a szemöldökét.

– És teljesen rendezzük is át a lakást, ugye? Aztán tűnjek el a francba, haza se jöjjek, vagy ha igen, öltözzek nőnek?

– Nem úgy gondoltam.

Hat óra múlt, odakint már sütött a reggeli nap, a redőnyön át is látszott, hogy megint nagyon meleg lesz. Hallgattak hosszú perceken át.

– Jó, vegyünk egy ágyat. De akkor vegyünk egy kisasztalt is. Utálok a szobában enni.

Az apró konyhában csak egy lehajtható asztalka fért volna el, azért a beköltözés óta a szobában ettek azon az asztalon, ami egyébként a munkaasztal is volt. Gábor itt vagdosta a kartonpapír modelljeit és mindig attól félt, hogy zsírosak lesznek a cuccai.

Tízkor már a bútoráruházban nézelődtek, Ati az ágyakat méregette.

Gábor azt mondta, szerinte bőven elég lenne egy matrac is, úgyis csak arra kell az egész, hogy a szülők lássák, külön szobában alszanak. Ati azzal érvelt, hogyha vennének egy ágyat, akkor később, ha jönne hozzájuk valaki vendégségbe, akár ott is aludhatna.

Lehajtható műanyag asztal nem volt készleten. Az eladó szabadkozott, hogy az szezonális terméknek számít, balkonra szokták vinni tavasszal, és hát, ugye, már ősz van. Találtak viszont egy kihajtható lábú keskenyet, amit először kempingasztalnak néztek, de aztán kiderült, hogy tapétázóasztal: az éppen befért volna a konyhájukba.

Ati felügyeskedte a kocsira a lapra szerelt ágyat. A tapétázóasztalnak szinte semmi súlya nem volt, de nem akarta kézben vinni, úgyhogy rátette a bútorlapok tetejére.

Matracot viszont nem találtak sehol.

Kóvályogtak a szekrények, fogasok, előszobafalak és székek között, míg végül egy eladó megmutatta nekik, hogy a matracok két szinttel lejjebb, a textileknél vannak.

– Meddig akarsz még hazudozni? – kérdezte Gábor, miközben tolta a kocsit.

A mozgójárdához értek, ráfordultak.

– Nem tudom.

Ati egész történetet épített már fel a nemlétező barátnőjéről, és görcsbe szorult a gyomra a gondolatra, hogy szerdán majd erről is kérdezgetni fogják.

A mozgójárda erősen lejtett, a bútorlapok lassan, észrevétlenül kezdtek el csúszni egymáson. Az összecsukható asztal, ami a rakás legtetején volt, hirtelen megindult, és mielőtt utána kaphattak volna, leszánkázott előttük a fém kocsiról mélybe. Menet közben még meg is pördült, mint egy hirtelen gyorsuló, irányíthatatlan versenyautó, aztán zörögve beékelődött odalent a mozgójárda két fala közé.

Veszélyesen közel értek már, félő volt, hogy mindnyájan átesnek az asztal roncsán, amikor egy egyenruhás áruházi dolgozó odaugrott és kiemelte az útjukból. Látta odabent a biztonsági kamerán, hogy baleset lesz, és még időben sikerült odafutnia.

Az asztal siralmasan festett: a csomagolás felszakadt, az egyik fémláb visszafele görbült.

– Hozzak egy másikat, vagy visszamennek érte? – kérdezte tőlük.

– Igen – felelte Gábor.

– Nem – felelte Ati.

Mivel teljesen egyszerre válaszoltak, az eladó megvonta a vállát, mint valami türelmét vesztett anyakönyvvezető, és faképnél hagyta őket.

– Majd akkor döntsék el – szólt vissza –, ezt meg leírom selejtbe.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!