Tolom a babakocsit a zsúfolt körúton. Mindenki rohan, telefonál, cipekedik, a táskákból csomagolópapír-tekercsek lógnak ki. A városlakók az utolsó pillanatban igyekeznek beszerezni az ajándékokat, tülekednek, lökdösődnek. A gyerek is nyugtalan, sivalkodik a kocsiban. Szeretne kiszállni, de nem akarom, hogy elsodorják a tömegben. Eszembe jut, hogy két sarokra innen, a belvárosi házak közé ékelődve van egy körbekerített játszótér. Nincs még sötét, és nagyon hideg se, megállhatunk egy fél órára hintázni.
Bekanyarodunk a következő mellékutcába. Arany füzérekkel, angyalokkal díszítetett kirakatok előtt haladunk el, forralt borral és bejglivel csábítgatnak a feliratok.
Elérkezünk a térre, kinyitom a reteszelt kaput és bemegyünk. A babakocsit a bejárat mellett, a sövény tövében hagyom, közvetlenül a libikókák mögött. A tér sarkában kerekes székes öregasszony gubbaszt pokrócba burkolódzva, fején szőrkucsmával. Csak egy pillantást vetek rá, és már szaladok is a gyerek után, aki közben elindult a csúszda felé. Néhányszor lecsúszik, aztán átmegy a hintákhoz. Beültetem az egyikbe, lököm. Időnként hátranézek a bejárat felé, hogy megvan-e a babakocsi. Különös látvány innen messziről az ormótlan kerekes szék. Úgy fest, mintha egy másik babakocsi állna ott. Mintha egy óriás hozta volna ki levegőzni öregedő, kövér csecsemőjét.
Hintázunk, közben észrevétlenül besötétedik. Egyre kevesebb gyerek szaladgál körülöttünk, sürgetik a szülők a kicsiket, tolják haza a rollereket és kismotorokat. Az elnéptelenedő játszóteret lassanként már csak a sárga fényű utcalámpa és a körben álló házak sorra kigyulladó ablakai világítják meg.
A kislányom visszaszalad a libikókához, és hirtelen rácsodálkozik a kerekes székre. Megkérdezi, miért ül a néni abban kocsiban.
– Mert fáj a lába – válaszolom. Nem tud menni.
A kislányom azt mondja, neki is fáj a lába, és felül a libikókára. Kéri, hogy billegtessem. Mivel nincs már más rajtunk kívül a téren, aki felülhetne a túloldalra, nyomom a libikókát föl-le, föl-le, és közben érzem, hogy fázik a kezem. Lassan nekünk is indulnunk kellene.
Egyszer csak a sötétben, közvetlenül a hátam mögött megszólal egy hang:
– Én tudom, hogy te ki vagy.
Leeresztem a libikókát, megfordulok. A kerekes székes asszony bámul rám a kucsma alól.
Ő szólt hozzám különös, rekedt hangján a homályból.
Azt mondja, egy iskolába jártunk, jól emlékszik rám. Rögtön rájövök, hogy ez valami tévedés. Én nem járhattam ezzel a nővel egy iskolába, hiszen ez egy beteg és öreg asszony. Éppen rávágnám, hogy összekever valakivel, amikor váratlanul, hangosan kimondja a nevemet. A gyerek mögém bújik, onnan suttogja, hogy a néninek fáj a lába, azért ül a kocsiban.
– Már nem fáj – feleli az asszony. Levágták.
Ahogy nézek az arcába, hirtelen, nagyon-nagyon messziről, az emlékezeten túli távolokból elém úszik egy szeplős lányarc. Kivörösödve kiabál, egy régi tornaversenyen szurkol a többi futónak.
– Edit – mondom.
Elmosolyodik, tényleg ő az. A b-be járt. Sokan nem ismerik meg, vonogatja a vállát, mert hát nagyon megváltozott. Még a lánya osztálytársai se, pedig némelyik feljárt hozzájuk iskola után. De az utóbbi években, ténykérdés, meghízott, cukros lett. A lábát négy hónapja vették le, érszűkület miatt. Amikor elmagyarázták neki, hogy le kell vágni, teljesen kikészült. Kért gondolkodási időt, de figyelmeztették, hogy nagyon hosszan ne gondolkodjon, ha életben akar maradni. Mostanra túl van a rehabilitáción, és mindennap megtanul valami újat.
Közhelyeket motyogok. Hogy még szerencse, hogy meg tudták menteni. Meg ilyeneket.
– Én nem voltam ám benne biztos, hogy ez akkora nagy szerencse – feleli őszintén. – Aztán arra gondoltam, hogy talán majd lesz egyszer unokám. A lányom már húsz, lehet, hogy néhány év múlva szülni fog. És akkor ki fog annak a gyereknek diós kiflit sütni? – neveti el magát. Mert a lányom biztos nem, sose érdekelte az ilyesmi.
Azt találta ki, folytatja, hogy karácsonyig mindennap megsüt egy adag diós kiflit. Hoz majd le a hajléktalanoknak is. Itt, a padnál szoktak gyülekezni. A Blahán van ételosztás, de sütit nem adnak, hát ő majd hoz azt is nekik. Ilyen se volt régen, mutat körbe, hogy csak ide kijöjjek, aztán nézzem a kissrácokat. Most meg bármikor kigurulhatok, az időmbe belefér.
Megfordul, a tér túloldalán álló házra bök, hogy abban lakik. Még jó, hogy van lift, teszi hozzá.
Elköszönünk, sok erőt kívánok neki az újrakezdett életéhez, ő is az enyémhez. Integet a gyereknek, kigördül utánunk a kapun. Ügyesen be is reteszeli. Közben sötét este lett, és olyan hideg, hogy látszik a leheletünk az utcalámpák alatt. Tolom a babakocsit, kiérünk az ünnepi fényektől szikrázó körútra. Csörömpöl a villamos, zúg a forgalom, de én egyre csak azt a hangot hallom. Cipelem le a metróba a babakocsit, és közben viszem magammal azt a mondatot, mint valami különös ajándékot az ünnepre. Jó hírt, üzenetet, amit nekem is tovább kell adnom: Én tudom, hogy te ki vagy.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
