Tóth Krisztina: Bizsu

A friss föld telis-tele lábnyommal, szerencse, hogy még nem taposták ki a bokrokat. Főleg az öregek boldogulnak nehezen, makacsul ott akarnak felszállni a buszra, ahol az régen megállt. Lépkedek fel a lépcsőn a Városmajor felé. Általában ugyanazok állnak itt: alkalmi árusok pici, házilagos csokrokkal, egy férfi, aki műanyag tokban érmeket kínálgat, meg a műszőtteseket áruló mű-erdélyiek. Sietek, ezért nem is nézek oldalra, de még így is feltűnik a magas, ősz hajú asszony, aki bizsukat szorongat. Rá se pillantok, nehogy érdeklődésnek vegye a megtorpanásomat, csak a kezén időz el a tekintetem. Elegáns, idős kéz, csuklóig kilátszik a kabátból és nagy szemű, műanyag láncokat szorongat.

A Maros utcában van dolgom, néhány percre innen. Körülbelül két óra múlva jövök visszafelé, és látom, hogy a magas, finom vonású asszony még mindig ott áll előreszegzett tekintettel.

Lelassítok, hogy szemügyre vegyem. Feltűnő jelenség még így, kopott kabátban is.

– Vegyen egyet! – tolja felém a kezét.

Ilyen nyakláncokat az anyám viselt gyerekkoromban, a hetvenes években. Nagy, piros meg sárga golyók, élénk színű, vastag karperecek.

A nő a zsebébe nyúl, klipszeket kotor elő. Rikító műanyag virágok, ezek is lehetnek vagy negyven évesek. Nem tudom, hord-e még egyáltalán valaki klipszet, mintha már maga a csiptetős fülbevaló is kiment volna a divatból.

– Vegye meg – ismétli meg a nő –, egy százasért adom mindet. Csak egy százas! Nincs mit ennem – teszi hozzá egyáltalán nem panaszos, inkább tárgyilagos hangon.

Zavarba jövök, mert ezekért az ékszerekért soha nem adnék ki pénzt, azt viszont nem tehetem meg, hogy fizetek valamennyit, de az idétlen bizsukhoz nem nyúlok. Hiszen ő nem koldul: nem alamizsnát kér, hanem igyekszik megválni néhány otthoni tárgytól, hogy enyhítsen a pillanatnyi, szégyenletes pénzzavarán.

– Vegye meg, kérem szépen!

Tovább kellene mennem, de csak állok ostobán és tehetetlenül. A nő nem úgy néz ki, mint akinek kenyérre kell a pénz, ugyanakkor tévedhetetlenül, mondhatni a zsigereimben érzem, hogy igazat mond. Nem néz rám, a hátam mögé intézi a szavait, mint aki a méltósága maradékát félti a tekintetemtől.

A legrosszabbat teszem, amit tehetek: menekülés helyett beszélgetésbe elegyedem vele. Tudakolom, merre lakik, és hogy mi történt vele. Zárkózottan válaszol, hogy itt a közelben, három éve meghalt a férje, nagyon kevés a nyugdíja. És hogy eddig a lánya főzött rá, de most elment külföldre. Angliába.

– Úgy alakult – itt rám emeli a szemét, mintha hirtelen mégse pénzre, hanem meghallgatásra és visszaigazolásra vágyna leginkább –, hogy karácsony óta már a lánya is egyedül van. Özvegy lett ő is. Egyedül ment el Angliába a gyerekekkel, mert a veje meghalt. Rákos lett, morzsolgatja a műanyag láncokat, mintha ormótlan olvasókat árulna. Rákja lett, és nem tudták meggyógyítani. Meghalt, itt hagyta a lányát a két gyerekkel. Pedig a Kútvölgyiben is kezelték!

Bólogatok, miközben egyre többen áramlanak lefelé a lépcsőn, és folyton félre kell húzódnom, nehogy elsodorjanak.

– Csak szegény lányomat sajnálom – folytatja. – Kikapcsolták a villanyomat, meg se mondtam neki. Most már úgyse kell fűteni, majd lesz valahogy.

Megkérdezem, mennyi idős volt a veje.

– Az egy zsidó volt – feleli. – Mondtam a lányomnak, hogy ne menjen hozzá, de sose hallgatott rám. Vesz egyet? – tolja újra elém a tenyerét a fülbevalókkal.

– Nem, köszönöm – válaszolok, és indulok lefelé, mert érzem, hogy megint szemerkélni kezd az eső. A nő a levegőbe fúrja a tekintetét, és tartja előre a karját, mint egy megráncosodott, sértett próbababa, akit szégyenszemre kiállítottak ide, a közönyös világ kirakatába.

Amikor legközelebb megyek arra, nem áll ott. Lehet, hogy valahol másutt kínálgatja a bizsukat, de az is lehet, hogy a lánya küldött neki valami pénzt.

Venni biztosan nem vett tőle senki semmit. Néhány év múlva, ha majd meghal, a lánya hazajön Angliából, és kidobja a fiókból ezeket a vacak ékszereket, aztán leviszi szépen a kuka tetejére a kopott szövetkabátot is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!