A bundára anyám a hetvenes évek elején tett szert. Jó érzés volt végigsimítani a puha felületen. Akkoriban még nem gyártottak szép műszőrméket, a bundának pedig volt valami elegáns kisugárzása. Az, hogy fókabunda, csak még különlegesebbé tette: fókát én addig egyedül az állatkertben láttam, és eszembe se jutott összekapcsolni a lomha, fénylő, betonmedencében úszkáló állatot anyám új télikabátjával.
Néha, ha nagylánynak akartam öltözni, felvettem a bundát, és anyám csizmájában botladozva lejtettem a lakásban. A bundának a felnőttruhák szokásos test- és parfümszagán túl volt valami sajátos, különös szaga is, ami csak fokozta a titokzatosságát. Nyárra mindig elcsomagoltuk naftalinba, ősszel pedig egy vállfára akasztva lógott a teraszon, hogy kiszellőzzön, mielőtt ismét használatba kerül.
Úgy a nyolcvanas évek közepe táján, egy hétvégi délutánon valami természetfilmet adtak a tévében. Csak félig figyeltem oda, a fókák szaporodásáról beszéltek, meg arról, hogyan vívnak meg egymással a hímfókák. Meglepő volt, ahogy derékból felágaskodnak, olyasféle mozdulattal, mint amikor nekünk kellett tornaórán hason fekve, tarkóra tett kézzel megemelni a felsőtestünket.
Szinte minden természetfilmben ugyanaz a férfihang volt a narrátor. Ha izgalmas rész következett, hatásvadász hangsúllyal hozta izgalomba a nézőket.
Megérkeztek a fókavadászok – mondta elkomolyodó hangon –, és most felmérik a terepet. Dermedten figyeltem, ahogy a csizmás, állig beburkolózott férfiak a tévéképernyőn áthaladva lehajolnak a fókabébikhez, és bunkóval, akkurátusan agyonverik őket. Az operatőr nem kímélte a nézőt, hallottuk a kis fókák sírását, mutatták a vért a havon, és vették kamerával az állatok vergődését is. Utólag azon gondolkodom, hogyha a fókavadászat illegális, akkor vajon ki vette fel mindezt, ha pedig akkoriban még nem volt az, miért kellett a vadászoknak filmre venni a mészárlást?
A bébifókákat azután szakértelemmel, szenvtelenül megnyúzták, hogy olyan bundákat készítsenek belőlük, amilyen a mi gardróbszekrényünkben is lógott. Mondanom sem kell, hogy azonnal meggyűlöltem a bundát. Első felindulásomban nyomban ki is akartam dobni, de anyám nem engedte. Azzal érvelt, hogy ilyen alapon bőrcipőt meg bőrtáskát se lehetne hordani, és jobban tenném, ha a matekfelmérőre készülnék ahelyett, hogy hülyeségeket nézek a tévében.
A fókabunda később már télen is a szekrényben lógott, mert anyám kihízta, és különben is, a műszőrmék elterjedésével a bundák kimentek a divatból.
Az elhasznált, leselejtezett ruhák előbb-utóbb gazdát cseréltek vagy a kukában végezték, de a fókabunda kitartott. Még évekkel később is ott lógott magányosan, benaftalinozva a fogason, és ott maradt akkor is, amikor már réges-rég nem laktam otthon, csak visszamentem a régi házba, hogy összeszedjek néhány személyes holmit a gyerekkoromból.
Aztán hosszú időre, évekre megfelejtkeztem róla. Pár hónapos lehetett a fiam, amikor valaki egy plüss bébifókát hozott neki ajándékba. Akkor eszembe jutott a film, és átfutott rajtam, vajon mi lehet azzal a bundával. Ismét eltelt csaknem húsz év, és elérkezett az idő, amikor ki kellett ürítenem a házat, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Mindnyájunk életében elkövetkezik ez az időszak. Aki már átesett rajta, tudja, micsoda kín dönteni a tárgyakról, megválni szinte mindentől, kiválasztani egy-két apróságot, aztán elbizonytalanodni, megválni azoktól is.
Jöttek a barátok, segítettek rámolni, segítettek idegen szemmel rápillantani a tárgyak kusza halmazára. Szinte mindennek akadt gazdája: a hosszú évek óta porosodó függönyanyagoknak éppúgy, mint a tálaknak, kisasztaloknak, és még a legavíttabb dzsekik és ingek is kellettek valakinek. Csak a fókabundához nem nyúlt senki.
A fókabunda ott lógott a helyén, és bár néhányan rápillantottak, senkinek eszébe sem jutott leakasztani, pláne nem felpróbálni. Ott maradt az üres, lecsupaszított, bútoraitól, képeitől és függönyeitől megfosztott házban, ami üresen és fehéren tátongott, mint az az egykori, filmbeli hómező. Ott fog lógni még akkor is, amikor bontani kezdik majd a falakat. Távolodik majd az emlékezetemben, mint egy levált, úszó jégtáblán rekedt gyerekkor, lassan, feltartóztathatatlanul.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
