A kövér asszony két nagy csomag ásványvízzel és egy tömött szatyorral lép ki a boltból. A vizeket leteszi, kitolja a biciklit a biciklitartóból. Szívesen elszöszmötölt volna még a pénztárnál, hogy megnézze, mit tettek ezek a hangos idegenek a kosarukba, de nem tartóztathatta fel a sort.
Felkapaszkodik a biciklire, az ásványvizeket tartó nejlont két oldalon megragadja a kormánnyal együtt, majd lassan, magabiztosan elindul.
Az idegenek épp akkor lépnek ki a boltból, utánanéznek a kövér asszonynak, ahogy kikanyarodik a műútra a megpakolt kerékpárral. Huszonnégy liter ásványvizet visz, plusz a gyerekülésbe erősített csomagot a kenyérrel és egyebekkel, de meg se rezdül, súlyos mozdulatokkal teker a templom irányába.
A holland férfi, merthogy az idegenek hollandok, elismerően pillant a feleségére, aki vigyorog. Náluk egyetlen üveg kétliteres ásványvíz van meg három jégkrém, amit azonnal kiosztanak a három követelőző gyereknek.
A gyerekek színes, vidám ruhákat viselnek, a férfin szalmakalap. A helyiek többnyire rosszalló pillantásokkal méregetik őket, ahogy az imént ez a kövér asszony is tette a pénztárnál. Nem értik, mit keresnek itt a faluban, miért visel a férfi fülbevalót, és egyáltalán, miért utazgatnak azzal a lakókocsival, mint a cigányok.
A Balláék kertjében táboroztak le. A Balláék kertje már vagy tíz éve nem a Balláéké, mert a Balla lány, aki megörökölte, eladta valami városiaknak, de a gyüttmentek nevét senki nem jegyzi meg a faluban. Továbbra is úgy hívják a házat, hogy a Ballaporta, a kertet meg, hogy a Balláék kertje.
Ott állították fel ezek a lakókocsijukat, ott hangoskodnak, pancsolnak meg tüzelnek egész nap.
Aki elkerekezik a ház előtt, az megbámulja a holland rendszámú lakókocsit, de köszönni nem köszönnek, még a gyerekeknek se, akik időnként kiintegetnek a léckerítésen.
Ernő bácsi, aki a szomszédjukban lakik, azt mondja, nem csinálnak ezek semmit. Nem úgy érti, hogy semmi rosszat, hanem úgy, hogy semmi hasznosat. Még a füvet se nyírják le, pedig mindjárt térdig ér. És a városiaknak, akik nem tudnak kaszálni, van fűnyírójuk. Rendes benzines: mégse nyírják a füvet. Ernő bácsi előző nyáron azért dohogott, mert a ház üresen állt, most meg az bosszantja, hogy idegenekkel van tele. A felesége csitítja, hogy hát nyaralnak, nem ártanak azok a légynek se, de Ernő bácsi résen van. Látta a tévében, mi minden bajt okoznak az ilyen külföldiek. Ennek az asszonykának ráadásul a bőre is olyan sötétes, mintha nem is rendes fehér ember volna.
Julika, a felesége a múltkor lopva átadott a holland gyerekeknek egy szép, érett patisszont a kertből. A kicsiknek tetszett, olyan volt, mint egy óriási virág. Szaladtak be az anyjukhoz megmutatni. Másnap az asszony egy kis süteménnyel akarta viszonozni a kedvességet. Egy szalvétával letakart tányért nyomott a férje kezébe, hogy vigye át a szomszédba. A férfi látta, hogy a kapu nincs beriglizve, úgyhogy elindult a ház felé a beton járólapokon. Ernő bácsi, aki a fészerben matatott, előjött a zajra. Látta az idegent a letakart tányérral, ahogyan az ő kertjében lépked, mintha csak otthon lenne, és jön befelé a fészerbe. Felhorgadt benne az indulat:
– Hát te meg mi a fülbevalós anyádér’ jövöl ide? Nálatok otthol nincsen csengő?
A férfi továbbra is mosolygott. Megszokta már a magyar nyelvnek ezt a különös, mondhatni barbár zengését, és kereste a szemével a helyet, ahová a tányért letehetné. Tovább lépett egyet, mire Ernő bácsi felemelte a hangját:
– Viszed ám innét azt a tányért, te lányképű buzi, oszt takarodol kifele, a kerítésen túlra.
Az emelt hangra előkerült a holland asszonyka is, aki barátságos mosollyal igyekezett a kapuból biztatni a férjét és jelezni, hogy igen, a tányért ő küldte. Ernő bácsi ekkor felé fordult:
– Te meg mit meztelenkedel itten, nem bírsz felöltözni? Az asszony bólintott, nyilván megerősítésképpen, hogy valóban, a süteményt ő készítette, a férje pedig elbizonytalanodva letette a tányért a betonlépcsőre és sarkon fordult. Ernő bácsi mérgesen becsapta a kaput. Nem kell énnekem tetőletek semmi, morogta, aztán ment vissza a szerszámait javítgatni.
Julika néni viszont megkóstolta a süteményt, amikor délután hazaért: érdekes, szokatlan, gyömbéres íze volt.
Három héttel később, amikor a hollandok már rég hazamentek, amikor a gyüttmentek is megjelentek már a szomszédban, és végre lenyírták a füvüket, Ernő bácsiék hajolgatva szedték a lehullott szilvát. Julika néninek hirtelen belenyilallt valami az oldalába. Aztán még egyszer. Jajgatva kuporodott össze a földön, és estére már a városi kórház vizsgálóasztalán feküdt, ahol az ultrahangos orvos megállapította, hogy megmozdultak a vesekövei.
Ernő bácsi a folyosón markolászta a nejlonszatyrot, amibe a felesége holmiját dobálták be sebtében. Fürdőpapucsot, törülközőt, meg ami még kellhet. Amikor az orvos elment, odahúzott a felesége ágyához egy széket, és komor hangon megszólal:
– Látod, fiam, mégse kellett vón’ megkóstolni azt a süteményt. Én megmondtam, hogy dobd ki.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!