Rápillantok az órámra: háromnegyed tizenkettő múlt négy perccel. Délre a város egy másik pontján kellene lennem, késésben vagyok. Felnézek az órámról, és egy formás lábat pillantok meg magam előtt, magas sarkú cipőben. A sudár, fiatal lány, aki előttem szalad, úgy tizenhét-tizennyolc éves lehet. Hosszú, szőke haja a derekáig ér, és a futás ütemére ide-oda csapódik a hátán. Ugyanahhoz a villamosmegállóhoz siet, mint én, ehhez azonban még fel kell rohannia a metró szintjéről a lépcsőn. Huszonöt lépcsőfok vezet a Blaha Lujza téri aluljárójából a hatos villamos megállójába. Futok a lány után, ám ezalatt a röpke egy perc alatt fejben Európa-körutat teszek.
Hihetetlen, milyen távolságokat képes bejárni az elme, miközben a test szinte magától, tőle függetlenedve működik. A lány fut, szedem én is a lában, s elképzelem, hogy ugyanez a légies teremtés, mondjuk, Hágában igyekszik a villamos után. Zuhog odakint a kedélytelen holland eső, a lány könnyedén int, mintha csak taxit fogna. A vezető megáll, és kinyitja az ajtót. Pirospozsgás, flamand vezetője van a hágai villamosnak: talán még egy kis szőke bajuszt is visel. Nem csak megáll, még azt is megvárja, hogy a lány gyorsan összecsukja a pöttyös esernyőt.
Ugyanez a szőke lány egy másik, képzeletbeli filmben a lisszaboni huszonnyolcas villamos után szalad. Aranyló haja itt még feltűnőbb, merthogy Portugáliában vagyunk. A hátranyalt hajú, borostás villamosvezető a visszapillantóból bámulja, ahogy papírszatyrokkal a kezében fut, és ugrál a melle a ruha alatt. A lány a Baixa negyedből jön, fehérneműt vásárolt magának a leértékelésen. A villamosvezető kinyitja neki az ajtót, és a visszapillantóból lesi, hogy kap-e cserében egy kedves mosolyt. A következő megállót olyan mézédes, bársonyos hangon búgja bele a hangosbemondóba, hogy a papírszatyros lány önkéntelenül elneveti magát.
Lihegek a lépcsőn felfelé a Blaha Lujza téren, és elképzelem, hogy ugyanez a lány a bécsi D jelzésű villamost akarja elérni. A Hauptbahnhofról jön, égszínkék, gurulós bőröndöt húz maga után. A nagynénjéhez kell odaérni, aki nem szereti, ha késnek tőle. A villamosok Bécsben igen szigorú menetrend szerint közlekednek, ám amikor a vörös hajú villamosvezető meglátja a szép lányt, kinyitja neki az ajtót. Egy-két másodperc nem számít, ne álldogáljon ott szegény azzal a nagy bőrönddel.
A lépcső közepén, úgy a tizedik foknál járhatunk, és én gondolatban már Prágában vagyok. A szőke lány ezúttal a huszonkettes villamos után fut, a Narodni Divaldo felé szeretne utazni. Ezúttal fekete kabátot, fehér selyemsálat visel, karcsú bokáját kiemeli a sötét harisnyanadrág.
A kabát zsebében ott a színházjegy a húsz perccel később kezdődő előadásra. A lány Prágában is késésben van. Az ajtók már becsukódnának, ám a pattanásos, kiálló ádámcsutkájú villamosvezető hirtelen megpillantja a szép utast, és megvárja. Cserében kap egy félszeg köszönömöt, amitől egész éjjel nem tud majd aludni. Hetekig sóvárogva lesi a megállót, hátha újra felbukkan a szőke lány, hátha megint megvárhatja. A huszonkettedik lépcsőfoknál járunk. Délre át kell érnem Budára, nem késhetek. Azért fohászkodom magamban, hogy a villamosvezető, ha férfi, ha nő, fel ne pillantson, és meg ne lássa az előttem futó fiatal lányt. Hogy nehogy felnézzen.
Mindezt fejben, villámgyorsan pörgetem le magamban, mintegy megelőlegezve az eseményeket, összerakva sokévnyi tapasztalatot, ember- és városismeretet. Mert én nem Hágában, nem Lisszabonban, és nem is Prágában élek, hanem itt, Budapesten. A lány már a villamos után lódul, szőke haja egy kimerevített pillanatra lebeg utána a levegőben. Néhány másodperc alatt zajlik minden, tévedhetetlen pontossággal ugyanúgy, ahogyan azt a huszonöt lépcsőfokot megtéve elképzeltem.
A kövérkés, kopaszodó sofőr kocsonyás tekintettel figyeli a lámpát, a villamos nyitott ajtókkal várja a zöldet. Ha elérem, még éppen odaérek a találkozómra. Ám a vezető felemeli a tekintetét és észreveszi a lányt. Egyetlen másodpercnyi hezitálás nélkül nyúl a gombhoz és zárja be az ajtókat. Még vet egy pillantást a csalódott arcra, aztán csörömpölve elindul. Megtette az egyetlen dolgot, amit megtehetett, többre sajnos nem volt módja. Ha szerencsésebb szakmát választott volna, mondjuk, ellenőrnek megy, akkor most talán meg is büntethette volna ezt a kis rüfkét.
Így csak otthagyja a járdán, velem együtt. Ez sem kevés, mert hát mi jut egy ilyen szegény, kopaszodó villamosvezetőnek?
Állunk a megállóban, várjuk a következő szerelvényt. Telnek a percek. Dél van. A munkahelyeken ilyenkor kezdődik az ebédidő, vidéken, a poros udvarok felett pedig ilyenkor ér a zenitre a nap. Szép hazám városaiban konganak a harangok és a lelkek. Ilyenkor fordulnak oldalukra a meleg porban a vak komondorok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
