A szikrázó téli napsütés sokakat a korcsolyapályára csalogatott. A teraszon szülők toporognak, hadonászva biztatják a jégen próbálkozó gyerekeiket. Egy piros anorákos kislány folyton leguggol a földre és a felkarcolt jég porával homokozik. Ezt szemmel láthatóan sokkal szórakoztatóbbnak tartja, mint a korizást. Az apja időnként odamegy hozzá és felállítja, de a kislány nyafog, hogy töri a lábát a cipő. Amint feláll, azonnal elveszti az egyensúlyát, és néhány másodperc múlva ismét egykedvűen üldögél, söprögeti a havat az orkánkesztyűjével.
A pálya másik oldalán egy tíz év körüli fiú kapaszkodik a korlátba. Ő se mer elindulni, már többször hanyatt vágódott. Tesz ugyan néha egy-két bátortalan lépést, de nem csúsztatja a lábát, ahogyan kellene, hanem csak emelgeti. Az anyja a teraszról unszolja, hogy menjen tovább, de a gyerek szája sírásra görbül. Valami meleget inna inkább, hagyná a fenébe az egész korcsolyázást. Vigyázva letipeg a jégről, fázósan pislog a büfé felé. Kerekes székes ember ül a teraszon, pont az átjáró vonalában. Amikor látja, hogy a fiú lelép a jégről, felé nyújtja a kezét, hogy segítsen neki. A gyerek nem kapaszkodik meg a kézben, bizalmatlanul néz az idegenre, és várja, hogy az anyja hozzon a büféből egy forró teát.
– Eltörted a lábad? – szólal meg végre.
A kerekes székes elmosolyodik. Nem, nem törte el, válaszol, soha nem is tudott ráállni. Így született, hogy gyengék és picik a lábai. A kisfiú a férfi térdére terített vastag takarót bámulja, mintha át akarna látni rajta, hogy megnézhesse, milyenek is azok a lábak, amelyekre soha nem lehetett ráállni.
Közben odaér hozzájuk az anya, sós perecet vett és teát. A kerekes székes férfi kicsit oldalt fordul a kocsival, hogy az újonnan érkezők be tudjanak mögötte jutni a pályára, és az anya elől se állja el az utat. A gyerek továbbra is a kockás takarót bámulja és felteszi a kérdést, ami az anyában is megfogalmazódott, de amit az soha ki nem mondott volna hangosan:
– Akkor te mit csinálsz itt?
A férfi azt feleli, hogy csak úgy szeret ide kijárni. Elnézegetni, ahogy a gyerekek elindulnak és egyre gyorsabban, ügyesebben mennek körbe.
– Amíg telik rá, mért ne jöjjek? – fordul az anyához.
A fiú háta mögött ebben a pillanatban két hollófekete hajú kínai kislány suhan el a jégen. Könnyedén, nevetve, kézen fogva siklanak, szinte lebegnek: a gyerek irigykedve pillant utánuk.
A kerekes székes férfi feléjük int a fejével, és azt mondja, két hete még nem voltak ám ilyen ügyesek. Épphogy csak toporogtak. Estek- keltek, vihorásztak, aztán tessék, most meg igazi jégtündérek, öröm nézni, ahogy mennek. Figyelte ám a fiút is az előbb, teszi hozzá, és már most, az első alkalommal látszik, hogy milyen jó koris lesz belőle. Tudni lehet azt rögtön, már abból, ahogy a jégen mozog valaki. A srác elvörösödik, lenéz az ormótlan korcsolyáira és nem felel semmit.
Közben megitta a teát, nyújtja az anyjának az üres műanyag poharat, hogy dobja ki valahová. Aztán megfordul, és óvatosan, oldalazva visszaevickél a pályára. Felhúzza a vastag kesztyűt, kitartja oldalra a karját és lassan, bizonytalanul nekiindul.
A fehér korcsolyás, lobogó hajú kínai kislányok ismét elhúznak mellette, és a fiú képzeletben cikázva követi őket. Látja magát a pályán, amint szélsebesen, kigombolt kabátban száguld a nyomukban.
Eljut egészen a kör feléig, aztán kimerülten, lihegve megkapaszkodik a korlátban.
Egy pillanatra visszanéz a terasz felé. Az anyja mutogat, hogy szuper, csak így tovább, haladjon. De a fiú nem az ő tekintetét keresi, hanem a kerekes székes férfiét. Amikor a pillantásuk találkozik, ügyetlenül odainteget, aztán előredőlve csúszik tovább, hogy megtegye az első esés nélküli, teljes kört.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!