A pszichológusnő két héttel korábban azt a feladatot adta a hatvanéves páciensnek, hogy vizualizálja a betegségét. A férfi nem veszített jelentősen a testsúlyából, jól bírta a kemoterápiás kezeléseket, és küzdeni akart. Ebben a küzdelemben a nő feladata lett volna segíteni. Legelső lépésként elfogadtatni a férfival, hogy ami a testében képződött, az nem valami idegen anyag, hanem az ő része. Belőle sarjadt.
A vastagbélrák különösen rosszindulatú daganatfajtának számított, a pszichológusnő a praxisából nem is emlékezett ötéves túlélésre. Ennek ellenére hitt benne, hogy ennek a nagydarab pasasnak sikerülni fog a lehetetlen, mert élni akar.
A férfi előző kedden járt nála. Akkor azt bizonygatta, hogy a daganata harmincöt évvel ezelőtt kezdődött.
A pszichológusnő azt válaszolta, egy ilyen méretű daganat az orvosok mai tudása szerint nagyjából egy-két év alatt nő meg akkorára, hogy nyomja a környező szerveket, ám a férfi csak mosolygott.
Nem, az övé már harmincöt éve ott van. Az egykori szerelméről beszélt, akit végül nem vett el feleségül.
Helyette egy volt évfolyamtársát választotta, akitől néhány év múlva el is vált. Nem a saját életét élte, ez innen, ebből a távolságból már jól látszik. Az igazi szerelme az a bizonyos szőke Inge volt, akit elhagyott. És hogy élete legnagyobb hibáját követte el akkor. Ebbe a hibába fog ő most belehalni, mert mindenkinek csak egy élete van.
A pszichológusnő diszkréten próbálta a beszélgetést az elmúlt évekre terelni, hátha ott találnak valami olyan traumát, amihez a betegség legalább közvetve köthető, de a férfi mindig visszatért a szőke, német lányhoz, akinek világos pihék voltak a tarkóján, és aki csak egyszer, azon a nyáron járt Magyarországon. Végül kibökte, hogy három éve felkutatta ezt az Ingét és írt neki egy mailt, de a nő nem válaszolt. Idáig jutottak a múltkor az anamnézisben.
A pszichológusnő átfutotta a jegyzeteit, aztán várt. Csöngettek. A férfi pontosan érkezett, letette a kabátját, és elhelyezkedett a fotelban. Beszámolt róla, hogy a leletek szerint a szervezete jól reagál a kemóra, és hogy ideális esetben két hónap múlva megoperálják majd.
A pszichológusnő megkérdezte, hogy sikerült-e otthon elképzelnie a beteg területet, és hogy tudnak-e a további kezelés során valami konkrét képpel dolgozni. A férfi mintha kicsit zavarba jött volna, szemérmesen lesütötte a szemét, úgy válaszolta, hogy hát éppenséggel ő gondolt valamire.
A pszichológusnő biztatóan nézett, csupa figyelem volt az arca.
– Egy kicsike kis hajót képzeltem el.
A nő igyekezett, hogy a vonásai árnyalatnyi megütközést se tükrözzenek.
– Értem. Egy kicsike hajót. És hogy néz ki az a kis hajó?
– Fából van, olyan vitorlásféle. Hasonló, mint amilyenen Ingével voltunk a Balatonon.
– És mondja, mit csinál pontosan az a hajó?
– Elakadt. Ott van bennem, legbelül a testemben, vagyis inkább a lelkemben, és olyan, mintha zátonyra futott volna. Körülötte hullámzik a víz, a sok hordalék meg mind felakad az oldalán.
– Ühüm. Látom már – bólintott a nő. – És az a sok hordalék a daganat? Abból lett a rák? – Valahogy úgy – dünnyögött a férfi. – Az a kis hajó az én zátonyra futott életem. Ha sikerülne megint vízre tenni, akkor meggyógyulhatnék.
– Helyes – bólogatott a nő. – Gondoljon erősen a beteg részre, képzelje el a sérült terület belsejét, mint valami barlangot! És koncentráljon a hajóra, hátha sikerül elmozdítania!
Az ülés végén a nő elégedett volt. Azt kérte a páciensétől, hogy ellazult állapotban naponta többször gondoljon a barlangra a kishajóval. Próbálja elmozdítani a zátonyról, és közben igyekezzék elszakadni attól az egykori veszteségtől. Azt javasolta a betegnek, emlékezzen arra a nyárra úgy, mint valami ajándékra, ne pedig úgy, mint elvesztegetett lehetőségre. Hiszen az élet, amit a férfi azóta élt, igazán nem volt értéktelen vagy üres: két felnőtt gyereke volt, a szakmájában pedig sikeresen működött.
A következő ülésen a férfi arról számolt be, hogy a kishajó nem mozdult el. Hogy szinte odanőtt ahhoz a zátonyhoz, hiába erőlködik a gondolataival. És hogy még a vitorláját sem sikerült kibontania, pedig van vitorlája. A nő biztatta, aztán a naptárja fölé hajolva közölte, hogy most két hétig szabadságon lesz, de arra kéri a férfit, hogy tegyen további erőfeszítéseket és dolgozzon ezzel a képpel.
A harmadik héten a megbeszélt időpontra a férfi nem jött el. A pszichológusnő csak délután tudta felhívni a kezelőorvosát, aki közölte, hogy a férfi váratlanul meghalt. A pszichológusnő meglepődött: erre igazán nem számított. Halványan még haragudott is erre a nagydarab, erőteljes férfira, mintha cserbenhagyta volna őt. Délután, amikor a rendelőben már minden jegyzetét elpakolta, azon kapta magát, hogy szórakozottan firkálgat egy üres lapra. Majdnem sötét téli délután volt, behallatszott kintről az autók zúgása. Nem gyújtott villanyt. Egy apró fahajót rajzolt, kibontott vitorlával. Aztán észbe kapott, összegyűrte, kidobta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
