Húsz éve mindennap ugyanazokat az arcokat látom szembe jönni. Időnként persze feltűnnek újak, addig ismeretlenek is, de a megszokott járókelőkből már nagy biztonsággal meg tudnám mondani a napszakot is. Reggel hét után látom a túloldalon a lófarkas férfit, aki egy pékségben dolgozik és ilyenkor ér haza. Délelőtt tíz körül megjelenik a szemüveges, kézikocsis ember, aki húsz éve állhatatosan fuvaroz valamit a kockás, elmocskosodott gurulós táskájában, egyik pontból a másikba. Öreg tudósra hasonlít a vastag szemüveg miatt, aki költözteti a több ezer kötetes könyvtárát, vagy esetleg vén műgyűjtőre, aki kincseket szállít a megrendelőinek ebben az álruhában.
Kora délután aztán rendre összefutok Sandokannal. Magamban csak így hívom az összefilcesedett hajú, sárga szemű hajléktalant, aki Kabir Bedire, az egykori filmhősre, a tenger rettenthetetlen tigrisére emlékeztet. Nyáron gyakran lófrál félmeztelenül, sötét felsőteste izmos és kortalan: látszik, hogy fizikai munkában erősödött ilyen szíjasra. Sohasem láttam még részegen vagy igazán lepusztultan, és bár a szakálla és a haja loncsos, az öltözetébe sajátos módon mindig vegyít valami hanyag eleganciát. Nyaranta kirojtosodott szélű panamakalapot nyom a fejébe, télen meg időnként ki tudja, hol szerzett színes sálakat kanyarít a kabátra. Egy rövid lábú, tömpe orrú kutya kíséri, hályogos fél szemével óvatosan pásztázva az utcát.
Sandokannak, úgy hallottam, éjjeliőri munkát is kínáltak valami környékbeli építkezésen, de a kutyáját nem vihette magával a konténerházba. Ő, köszönte, ilyen feltételekkel nem kérte az állást és a szolgálati szobát, maradt inkább a korábbi kuckójában, az egykori gumigyár bontásra ítélt melléképületében.
Az idei telet is bizonyára ott vészelte át, mert ritkán láttam. Nem aggódom miatta, néha hónapokra eltűnik, aztán egyszer csak ismét szembe jön a járdán, gyakorlottan borogatja a konténereket, felcsippent egy-egy csikket.
Mostanában, ahogy enyhül a hideg, egyre gyakrabban jut eszembe, vajon hol lehet. Nem halhatott meg, hiszen ennél sokkal keményebb teleket is kibírt már. Talán mégiscsak talált valami munkát, ahová magával vihette a kutyát is, vagy egyszerűen elment egy másik környékre.
Egyik tél végi délutánon, amikor már nem sötétedik annyira korán, és amikor a madarak is úgy csivitelnek alkonyatkor, mintha a tavaszt akarnák sürgetni, tolom vissza a bevásárlókocsit a tárolóba, és vállamra emelem a teletömött bevásárlótáskát. Még mielőtt a csatlakozókulcsot betolnám, hogy kivegyem a százast, megszólít valaki. Hagyjam csak, biztat a hang, majd ő segít, és már húzza is ki a százast a résből.
Felnézek, egy Télapó külsejű, hajlott ember áll velem szemben. Beroskadt ínyét szinte teljesen eltakarja a bozontos, hófehér szakáll, az arca lilásvörös a hidegtől. Ismerősen cseng a hangja, de nem rémlik, hogy láttam volna már errefelé.
Bólintok, hogy persze, vigye csak a százast, és egy pillanatra újra ráemelem a tekintetem. A szeme öreg és fátyolos, de a mélyen még ott ül valami sárgásbarna, maradék fény, amit átmentett ezen a hosszú, halálos hidegen. Sandokan az, igen. Egyetlen tél alatt átváltozott aggastyánná. A hangja viszont különös módon nem öregedett vele: kérdezi, segítsen-e hazavinni a csomagot. Megköszönöm és megörülök, hogy akkor adhatok majd egy kis pénzt anélkül, hogy alamizsnának érezné.
Amikor a kapuhoz érünk, odafordulok és megkérdezem, hol van a kutyája. Döbbenten néz fel, mint akit hosszú álomból ébresztenek, és az arcomat vizslatja: Kilenc éve nincs már meg, csókolom.
Adok neki egy kis pénzt, becipelem a táskát a lakásba és lerogyok egy székre. Tej, tojás, tejföl, hús. A dobozokon mindenféle dátumok, lejárati idők. Mikor történt mindaz, ami történt, és mit fürkészhetett Sandokan olyan szomorú figyelemmel az én arcomon? Mikor pusztult el az a hályogos szemű kiskutya, és mennyi idős volt? Számoljunk csak vissza, mikor is élt? Mikor is éltünk?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!