A Vág utcánál nyomakodnak fel a trolira, hárman vannak. A két, huszonéves férfi susogót és atlétát visel. Soványak, a karjukat és a kézfejüket ügyetlen tetoválások borítják. A nő, aki mindkettőjüknél idősebbnek látszik, az egyiknek a barátnője.
Egy különös tárgyat cipelnek magukkal. Az alacsonyabb fiú kínlódva emeli fel a fémtömböt a trolira, aztán elvonszolja az útból. Később megürül egy dupla hely, akkor leülnek, a tárgyat ölbe emelik, bámulják. A magasabb férfi, akinek nem jutott hely, fölé hajol, és azt mondja, ez a szar csak ólomból lehet, különben mitől lenne ilyen nehéz. A nő tapogatja, nincs-e rajta valahol forrasztás, nem lehet-e kinyitni, hogy kiderüljön, mi van a belsejében.
A túloldalon ülök, és engem is izgatni kezd, hogy mi lehet az, ami náluk van. A fekete fémtárgy úgy néz ki, mint valami ovális, lehegesztett sminktáska, oldalt van is rajta egy apró fémfogantyú. A funkciójára viszont semmi sem utal: rejtélyes, tömör és megfejthetetlen.
Megkérdezem tőlük, hogy hol találták. Meglepődnek, ellenségesen pillantanak fel, de az arcomon valódi érdeklődés tükröződhet: a magasabb férfi megenyhül. Azt mondja, a Jozsó találta a budai hegyekben. Ezek szerint az alacsonyabb férfit Jozsónak hívják.
– Fent, a hegyekben? – kérdezek vissza. Jozsó bólogat, hogy igen, ki volt téve a fűre, ők meg gondolták, beviszik a MÉH-telepre, hátha ott átveszik.
– Legalább húsz kiló – mondja a nő. Hiányosak a fogai, de erősen ki van festve, a fülében hatalmas, aranyszínű karikák.
El nem tudom képzelni, hogy kerülhetett ez a tárgy a fűbe, mint ahogy azt sem, hogy Jozsó és a haverja felmentek egy kicsit kirándulni, mentek hegyen át, völgyön át, aztán egyszer csak a semmi közepén ráakadtak erre a titokzatos izére.
A troli sivítva erőlködik, aztán hirtelen megáll. A sofőr előkászálódik a fülkéből, és odakiabál az utasoknak, hogy szálljanak le, áramszünet van. Mindenki feláll, csak mi maradunk a nyitott ajtóval vesztegelő buszon. Mellettünk a járdára ferdén felparkolt egy taxi, a sofőr szotyolázik. Köp egyet, odaszól a másiknak, hogy na, már megint lerohadt a csápos. A Jozsó és a haverja nézik az ablakból a taxit, és azon viccelődnek, hogy ne üljenek-e át. A nő rekedten röhög, Jozsó pedig megkérdezi, nem akarom-e tőlük megvenni a fémet, akkor nem vinnék tovább.
Nem, nem akarom, felelem. De lefényképezném, ha lehet. Ezen kicsit megütköznek, aztán hagyják, hogy lefotózzam. A tárgy oldalán egykor fémlapocskát rögzítettek valami leltári számmal és Csehszlovákia felirattal. Lehet, hogy egy rég megsemmisült jármű alkatrésze. Az is lehet, hogy egy kobaltágyúhoz való izotóptartály, tele sugárzó anyaggal. Igen, lehet, hogy egy mindent elsöprő atomvillanás előtt vagyunk tíz perccel, egy világvége utáni, de a megsemmisülés előtti pillanatban, és ezek a vedlett fantomok mind csak kísértetek az egykori városból, ahol valaha éltem. Az ablakon át figyeljük, ahogy a vezető egy kampós végű rúddal helyreigazgatja az áramszedőket. Közben teljesen kiürült a busz, csak mi megyünk tovább a létezés utáni időbe, a seholba. A mocskos forgalmi híd alatt gomolyog a szmog, araszolva haladunk. Jozsó szórakozottan ütögeti a tárgyat, a fülbevalós nő szívogatja az orrát. Lenézek, a lábán papucs és párducmintás cicanadrág. És akkor ott, ahogy döcög velünk a busz, hirtelen észreveszek az aluljáró falán egy hosszú, kacskaringós feliratot. Az van odaírva pink festékszóróval, hogy Párducpompa. Érthetetlen, céltalan és tömör, mint az a súlyos fekete tárgy.
Leszállnak vele, felváltva viszik a súlyos dobozt. A távolodó troliból látom, ahogy megállnak megpihenni, tanakodnak felette. Hajolgatnak és ringanak az aszfalton soványan, mint a piszkos víz felett a mélyben rögzített bóják.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!