Hónap eleje van, a BKK-bérletpénztár előtt hosszú sor várakozik. A két ablak közül csak az egyik van nyitva, az üveg mögött elkínzott arcú asszony fülel a vevőre, hogy milyen címre írhatja a számlát. Bizonytalanul ugrál a keze a billentyűzeten: lehet, hogy a múlt hónapban még bolti eladó volt, és most itt kell ülnie. A sor nem halad. Úgy döntök, veszek inkább két vonaljegyet az aluljáróban, nehogy elkéssek.
A pékséggel átellenben fekvő apró üvegkalitkát évek óta egy öreg, vietnami házaspár bérli. Árulnak itt mindent, ami csak bezsúfolható a keskeny polcokra: dezodort, rágógumit, bérlettokot. Itt jóval kevesebben vannak, mint odafent a bérletpénztárban.
Előttem csak egy idős, kalapos hölgy várakozik, mögöttem egy nagydarab férfi, aki baseballsapkát és Nike polárfelsőt visel.
Arra számítok, hogy a kalapos hölgy egy papírzsepit vesz vagy egy jegyet, aztán már rohanhatok is a metróhoz. Meglepetésemre azonban hümmög, bizonytalankodik, aztán egy bakancslistát és egy pörgettyűt kér. Rejtélyesen hangzik, de az eladó érti. A pörgettyűt valami műanyag játéknak gondolom, a bakancslistát meg esetleg utazós magazinnak.
Az öreg vietnami megfordul, kotorászik, és két színes papírdarabot tesz a pultra. A hölgy elővesz a zsebéből egy kaparót, és villámgyorsan dolgozni kezd. Most értem csak meg, hogy sorsjegyeket vásárolt, így akarja kezdeni az évet. Gyakorlott szemmel átfutja az eredményt, aztán kér még kettőt, és kapar újra. Mi, a többiek addig várakozunk. Én az órámat figyelem, a mögöttem toporgó férfi morog:
– Mama, nem lehetne máshol kapirgálni?
Az öregasszony nem figyel, transzban van. Kér még két sorsjegyet, felvált egy tízezrest, és kapar megint. Amikor a két újabb sorsjeggyel se nyer semmit, a ráncos vietnamira néz és megszólal:
– Ismerem én a fajtádat. A fiad hamisítja ezeket, azért nem nyerek sose. Mert nem is lehet velük nyerni! Mutasd meg a dobozát!
Az eladó előveszi lentről a még bontatlan csomagokat, aztán kisimítja a pultra a Szerencsejáték Zrt. hivatalos szállítólevelét is, de az öregasszonyt már nem lehet megállítani:
– Ebből éltek mind, mert a véretekben van. Adjál még nekem ötöt, és ha egy se nyer, feljelentelek. Nem szórakozok, bezáratom az egész boltot, hallod?
Az öreg vietnami biccent a feleségének, aki rezzenéstelen arccal kirak a pultra még öt pörgettyűsorsjegyet. Lehet, hogy nem is értik, amit az öregasszony mond, de az is lehet, hogy csak nem törődnek vele, már végigalázták őket fél Európán. A mögöttem álló nagydarab férfi cicceg, toporog, aztán ingerülten kifordul a boltból, leng utána az üvegajtó. A bundás öregasszony ezúttal nem kezd el kaparni, hanem hozzám fordul:
– Vigyázzon ám velük, mert csalnak ezek mind. Rohadt, büdös kínaiak.
Langyos szájszaga van, hátra kell lépnem. Mire kifizetem a két vonaljegyet, már csak én állok a pultnál. Az öreg házaspár arcán nem tükröződik semmiféle érzelem, talán csak azt nehezményezik, hogy a baseballsapkás vevő elment.
Pedig nem ment messzire. Amint kilépek a boltból, látom, hogy ott áll szemben terpeszben, karszalagban az aluljáróban, és az iménti öregasszonnyal társalog. Egy másik ellenőr is terpeszt mellette, egymásnak adogatják az öregasszony igazolványait. Csóválják a fejüket, és úgy döntenek, hogy ezek a papírok bizony nem meggyőzőek. Talán hamisak.
– Mama, ez most nem nyert – szól töprengve, gyűlölettel a nagydarab.
Az öregasszony felnéz, szövetségest keresve, de senki se figyel rá.
Csak én állok ott a háttérben, rezzenéstelen arccal, mint egy kínai. Forog a pörgettyű, forog, forog, és soha senki sem nyer.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!