A megállótól úgy ötven méterre áll a lépcsős betonteknő. Valaha szökőkút lehetett, amit egy korábbi városrendezési koncepció álmodott ide, a mára pusztasággá vedlett park szélére: mostanra már csak teliszemetelt gödör.
Mivel a megállóban nem lehet leülni, merthogy nem is megálló, csak egy kijelölt pont a semmi közepén, sokan várják itt a peremre telepedve a távolsági buszt. A helyiek úgy mondják, a kútnál. Idevalósinak kell lenni, hogy az ember értse, nem valami benzinkútról van szó, hanem erről a málladozó, üres homokozóról, amelynek szélén óriásira nőtt, öregedő gyerekek csücsülnek cekkerrel, sporttáskával. Leterítenek valami újságot, vagy csak egyszerűen leereszkednek a szegélyére. Az öregasszonyok sóhajtozva kémlelik a láthatárt, mintha ezzel siettetni lehetne a sofőrt, a fiatalabbak meg mobiloznak.
Erre van a városi kórház, itt szállnak át azok, akik messzebbről érkeztek, és most tartanak hazafelé valamelyik környékbeli településre.
A teknő belső felén, elkülönülve a többiektől, mindig üldögél egy koldus. Középkorú, püffedt arcú asszony vastag kabátban, előtte sárga műanyag tányér. Évek óta mindig itt gubbaszt, még a nyári, perzselő melegben is, mert ide nem jönnek ki a közterületisek. Csak akkor húzódik be a távolabbi építőanyag-kereskedés eresze alá, ha nagyon havazik. De ezen a télen nem esett hó, az asszony végig kint volt. Akik rendszeresen jártak erre, mert mondjuk beteget látogattak, vagy itt mentek munkába, láthatták, hogy mindennap itt ül. Itt van most is, mintha hozzánőtt volna a mocskos kőperemhez.
Nem néz a várakozókra, csak úgy maga elé dünnyög, hogy adjanak már valamit. Ha egyvalaki dobott, akkor adnak mások is. Ha meg nem, akkor előbányásznak egy kis kenyeret. A maradékot is sokan leteszik, mintha nem akarnák magukkal vinni a buszba: félig rágott zsömlét, felbontott üveget. Az asszony megtanulta, hogy ezeknek is örüljön. Aki feketébe van öltözve, ahhoz sose szól, mert az olyannak halottja van. Pénzt pedig csak a reménykedőktől lehet kunyerálni, azoknak még nem mindegy, milyennek látja őket odafentről a Jóisten, ha egyáltalán lelát idáig. Azok időnként belekotornak a zsebükbe, mert azt hiszik, ha valami jót tesznek, azzal egy kis protekciót szerezhetnek odafent, valami kis előnyt, lehetőséget, hogy még a jövő hónapban is itt várhassanak a kórház felé menő buszra. Hogy ne üljenek majd feketébe öltözve itt a szélben, az elhunyt okmányaival a táskájukban.
A fiatalok sose adnak, ezt az asszony az évek alatt már kitapasztalta. Rájuk se pillant, igaz, azért ott van előtte a tálka.
Hideg van, húsz perce nem jött busz egyik irányból sem. Egy kopott műbőr táskás bácsi nézegeti az óráját. Ő nem ült le a kúthoz, fel-le járkál. Viszolyogva figyeli, ahogy egy Nike melegítős, edzőcipős srác kimérten oldalba vizeli a raktárépületet. Neki is nagyon kell pisilnie, de hát nincs itt vécé, nincs itt semmi. Kisárgult füvű, szemetes park van csak elhagyott játszótérrel, vándorló nejlonzacskókkal, távolabb pedig a lakótelep. Visszafordul a bácsi, bámulja a koldusasszonyt, főleg az összefilcesedett haját, és az jut eszébe, hogy olyan, mint a prérikutyák. Látott a Nat Geo Wildon egy filmet róluk, pont úgy néztek ki, mint ez a szerencsétlen.
Végre közeledik egy busz. Úgy ötven méterről már ki lehet venni, hogy a négyes, ami felmegy a hegyre, aztán visszakanyarodik az alsóváros felé is. A bácsi előkészíti a pénzt. A melegítős srác nem jön a megállóba. Úgy látszik, neki nem jó a négyes vagy vár valakit.
A busz beáll, leszálló nincs. A bácsi jegyet vesz, az ajtó már majdnem becsukódik, amikor hirtelen a srác is előreront, és felpattan az első ajtón, ám előtte tesz egy különös mozdulatot a kőkút felé, mintha leejtett volna valamit.
A bácsi a maszatos ablakon át látja, ahogy a prérikutya külsejű asszony átkozódva rázza az öklét a busz felé. Lassacskán megérti, hogy a melegítős az ő tálkájából kapta ki az aprót. Hogy nem volt neki pénze jegyre, azért hajolt le futtában.
Az ablakon át látni, hogy az asszony mellett már ott áll egy szakállas, torzonborz férfi is. Egy másik prérikutya, a társa, aki szintén kiabál. Nem tudni, honnan, miféle odúból, üregből bújt elő, mindenesetre ott hadonászik, távolodik az asszonnyal együtt, ahogy a busz halad.
Hát most mondja meg, milyen ország ez? – fordul a bácsi a mellette állóhoz. Hát micsoda ország ez, dünnyögi inkább csak magának, hogy kirabolják a koldust? Az utazók közül senki sem felel. Nézik a szürke fákat, az eget.
A melegítős elöl utazik, aztán amikor az alsóvárosban megürül egy hely, leül. A prérikutyák pedig visszamásznak a raktár sarkába, a pozdorjalapok mögé.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
