Mátra alján, falu szélén lakik az én öreg néném. Melegszívű, dolgos, derék, mégse tud megélni abból a kevéske nyugdíjból, amit a postás havonta kihoz neki. Öreg néném tudja, mitől fordult ilyen rosszra a világ sora, de nem a bosszún jár az esze, nem azon, hogy elégtételt vegyen, hanem a munkán: mindig csak a munkán. Öreg néném ugyanis becsületes, munkában megőszült magyar asszony, aki végigdolgozta az életét, és most sem tud tétlen megülni otthon. Heti négyszer átjár a szomszéd kisváros termálfürdőjébe, ott törölgeti a követ a sáros lábú fürdővendégek után, ott hajolgat köpenyben a fájós, meszes derekával.
Reménytelen munka, nem sok látszatja van, keveset is fizetnek, de öreg néném már megbékélt a sorsával. Húzogatja fel-alá a széles felmosófejet a bejárati csarnok kövén, aztán lábbal időnként odébb igazítja a neonsárga Vigyázat, csúszásveszély! táblácskát is. A háromszögű táblán egy éppen hanyatt vágódó embert lehet látni, és hát igaz, ami igaz, öreg néném titokban, a lelke legmélyén, ott, abban a kis zugban, ahová még az EKG se lát be, azért néhányszor azt kívánja ennek a sok mocskos, redves parasztnak, hogy vágódnának mind hanyatt, ahányan csak begyönnek lubickolni, mint az a hülye pálcikaember ott a képen. Ám hangos szó csak ritkán hagyja el az ajkát, csakis akkor, ha a keserűség már valóban a torkáig tolul. Például amikor az a tetovált kis cigány átmegyen a friss kövön, mert beengedték ide, oszt együtt fürdik majd a többi rendes magyar emberrel. Na, akkor azért felhorgad öreg nénémben az önbecsülés, mert határa azért mindennek van. – Hogy tégedet is a botmixer izélne szájba – jajdul fel nagy nyelvi leleménnyel, mellőzve a hangrendi egyeztetést. Az érintett, aki épp átcaplatott Nike papucsában a frissen felmosott kövön, nem néz hátra, csak siet be céltudatosan beszennyezni a medencét. – Biztos utcai ruhában van – fordul utána öreg néném, nem gondolva bele, hogy öt fokban aligha sétálgat valaki odakint térdig érő, színes kockás fürdőgatyában. Még egy ilyen stramm, tetovált fiatalember se. Bár, tűnődik, ezektől még az is kitelik. Mert ezek nem fáznak, szövi tovább a gondolatot.
Öreg néném pontosan tudja, milyenek ezek. Hogy megeszik még a szart is. Megsütik a sündisznót, sőt még a patkányt is. Beszélik elegen. Ezek lopták el tavaly a tűzifáját. Az, hogy nem fáznak, az ugyan ellentmondani látszik ennek, de a tűzifa kint volt a nyári konyhában, és hát, ha kint volt, elvitték. Mert visznek ezek mindent, tolja sebesen a felmosófejet, ami nincsen leláncolva. Meg ami le van, azt is, húzza visszafele mérgesen a felmosófejet.
Nem volna szabad őket beengedni ide a fürdőbe, dohog magában tovább. Ha őrajta múlna, kiírná egy nagy táblára, hogy cigány nem jöhet be. Javasolta is már, és a dolgozók egyet is értettek vele, de azt mondták, kiírni mégse lehet, nem olyan világ van. Még nem – gondolja öreg néném. De majd lesz! Gyöngyöspatán is rendet lehetett rakni, pedig az csak két falura van tőlük. Majd lesz egyszer rend itt is, nem fogják akkor naponta fertőtleníteni a termálvizet, és neki se kell ennyiszer végighúzgálni ezt rohadt felmosófejet a kövön, hogy a bele rohadna ki mindnek, akit ide esz a rosseb.
Öreg néném kismenye védőnő. Ő mesélte, hogy náluk a faluban tíz kismamából nyolc cigány. Nahát. Öreg néném sehogy nem érti, miért nem lehet három után elköttetni minden asszonyt, ahogy az egyik okos ember a falujukban már felvetette. Hát nem az volna a megoldás? És a menye? Az meg miért nem csinál valamit, ha látja, hogy elfogy a hely a sok magyar gyerek elől?! Hát milyen védőnő az olyan, aki még a saját leendő gyerekeit se képes megvédeni, mi? Aki hagyja, hogy ide jusson ez az ország?
Öreg néném kimelegedve áll a falnál a fehér munkaköpenyben, figyeli a jövés-menést. Odakint, látni a nagy üvegtáblákon át, szitál a hideg eső, a fürdővendégek meg csak hordják, hordják be a sarat. Ide eszi a fene mindet a melegbe, ha kint cidri van.
Magas fiatalasszony közeledik gyerekkel. Hosszú, barna haja a derekáig ér, fülében karikafülbevaló. A nő mellett egy kislány bámészkodik barbis sapkában, sötét, csigás haja leér a dzseki széle alá. Várnak az apára, aki parkolóhelyet keres kint. A jegycsomagok árát böngészik. A nő a kisablakhoz hajol, megkérdezi a pénztárost, hogy a vellneszbe van-e családi jegy. Öreg néném idegesen fülel. Lesz nektek velnesz, gondolja, és tolja előre a felmosófejet, aztán amikor a nő közelebb ér, a pénztári sor előtt hirtelen irányt vált.
Őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra. A kislány fekszik a földön, bömböl, ahogy a torkán kifér. A barbis sapka sehol: elrepült jó messzire.
– Elnézést – mondja öreg néném, és elömlik arcán a félszeg mosoly. Pedig még a fél műszak hátra van.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
