Alacsonyan süt a nap, az utolsó őszi sugarak melegítik a kertet. Két napra jöttem le a tanyára, hogy kicsit összehúzzam az avart meg kosárba szedjem a lehullott diót. Kinyitom a bejárati ajtót, megcsap a kihűlt parasztház jellegzetes szaga. Kitárom az ablakokat, leülök az étkezőben.
Az asztal felett gerenda fut. Velem szemben, a kémény kiugró falszakaszára függesztve régi óra ketyeg. Alatta öreg tonettszék, ugyanolyan, mint amin ülök. Bambulok, kezemben egy pohárral, amikor valami szokatlant veszek észre: a karcsú kismutató és a zömökebb nagymutató mellől hiányzik a filigrán másodpercmutató. Egy pillanatra elbizonytalanodom, tényleg volt-e, nem az otthoni órával keverem-e ezt a nyaralóbeli órát, de nem: határozottan emlékszem, hogy volt egy harmadik mutató. Felállok, megvizsgálom a szerkezetet: jár rendesen, de csak két mutatóval. Indulok vissza a kertbe, amikor megpillantok valamit. A cipőm orra előtt, jó méterre az ebédlőasztaltól ott hever a másodpercmutató. Hát ez meg mi? Felemelem, semmi baja. Visszapattintom a helyére. Próbaképpen előrehajtom a nagymutatót, hátha akad, és lelöki a picit, de semmi baj vele, akadálytalanul halad mind a három.
Bezsákolom az avart, rendet rakok, lezárom a házat, becsukom a spalettákat. A víztelenítés ráér, fagyni talán még nem fog.
Legközelebbi alkalommal már sokkal hűvösebb van, jócskán benne járunk az őszben. Kitárom a bejárati ajtót, megint megcsap a nedves szag. Kiszellőztetek, körbejárom a házat. Minden a helyén, az ebédlőasztal közepén ott a fonott kenyérkosár, ahogy hagytam. Felnézek a faliórára. A másodpercmutató hiányzik! Eszembe jut, hogy két hete ugyanez történt: ezek szerint megint leugrott a számlapról. Keresgélni kezdem, nagyjából azon a területen, ahol a múltkor feküdt. Nincs se az asztal alatt, se a szőnyegen.
Délben, amikor bejövök enni, az óra alatti tonettszéken ráakadok. Épp az ülőke közepén van. Különös. Az előbb is itt volt, csak nem vettem észre?
Megcsikordul a bejárati ajtó, összerezzenek. Csak a huzat mozgatja, gyorsan behajtom.
Este, a sötétben hallgatom, hogy csörög a kapun a lakatlánc, mintha valaki be akarna jutni. Álmatlanul forgolódom, hallgatom a szelet a kéményben.
Reggel megiszom a kávémat, elmosom a bögrét, és nyúlok a konyharuháért, amit este a tonettszék támlájára terítettem. A székről eszembe jut a tegnapi keresgélés, felpillantok az órára.
Kiver a víz: a másodpercmutató megint hiányzik.
Lerogyok a székre, kezemben a konyaruhával, és nézek a számlapra. Az nem lehet, hogy megőrültem. Tegnap én magam pattintottam a helyére, most meg nincs ott.
Igyekszem józanul átgondolni a dolgot. A mutatók nyilván akadnak, éjszakai körútjukon fedésbe kerültek egymással és a legfölső leesett. Nincs ebben semmi különös, vissza kell tenni a helyére. Felállok, ledobom a törlőruhát és keresgélni kezdek. A mutató sehol. Négykézláb mászkálok az ebédlőasztal körül, amikor váratlan csörömpöléssel lezuhan egy fedő az elmosott edénykupacról. Majdnem rosszul leszek. Leemelek egy kést, és felfegyverkezve várom, hogy előlépjen a besurranót, aki hetek óta szórakozik az óramutatóval.
Amikor magamhoz térek a rémületből, elpakolom az edényeket. Egyszer csak mit látok? A mutató ott fénylik a mosogató lábazata mellett. Hogy került ez oda? Visszapattintom a pöcökre.
Este, lefekvés előtt kiállok a tornácra egy kupica pálinkával. Sötét és hideg a kert, mintha az Ideglelés című film forgatásához készítette volna elő egy filmstáb. A távolban kihalt szántóföldek, üres utak, közvilágítás sehol. Inkább bemegyek, ráfordítom a kulcsot a zárra, letelepszem az ebédlőasztalhoz.
Felnézek, a mutató megint nincs a számlapon. Lássuk csak! Egy kupica pálinkától nem rúghattam be, ma már visszaraktam egyszer a helyére. A házban nincs senki. Ha van, én felkészülve várom, ez a leszámolás éjszakája.
Töltök még egy pálinkát, magamhoz veszem a kenyérvágó kést, ülök megmerevedve. Neszez a szél kint, csörög a lakatlánc a kapun. Váratlanul motoszkálást hallok. Itt van. Jön. Közeledik.
Szívdobogva várok, védekezésre készen.
A szelemenfán feltűnik egy egér. Végigoson rajta, átszalad az óra tetejére. Ott erőt gyűjt, aztán elrúgja magát, és mint egy légtornász, lendül alá a mélységbe a tonettszék felé. Ugrás közben a másodpercmutatóba kapaszkodik, aztán a szék ülőkéjén landol, onnan felszalad az asztallapra.
Hirtelen megtorpan. Farkasszemet, pontosabban egérszemet nézünk. Végül ő hátrál meg, eltűnik a konyhabútor mögött.
Felállok, megkeresem a mutatót, fölényesen visszapattintom a helyére.
Másnap, amikor hazaérek Budapestre, leszólok a lábam körül tekergőző macskának, mint valami maffiafőnök a bérgyilkosnak:
– Manci, jövő héten lesz egy kis meló.
Hunyorog, érti.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
