Tóth Krisztina: Troli

Mindhárom ajtó nyitva, de hozzá a középső esik legközelebb, úgyhogy felszáll és lehuppan a legközelebbi ülésre. Olvas tovább, de az a kényelmetlen érzése támad, hogy valaki nézi.

Így is van. Közvetlenül mellette egy hetven körüli néni kapaszkodik. A másik kezében nyomott mintás vászontáska, ami ütemesen himbálódzik, ahogy a troli fékez és nekilendül. Vagyis a táska még üres, a néni nyilván zsemléért vagy újságokért indult. Figyeli a nő piros nadrágját, a sötét haját és a kissé túl színesnek ítélt öltözetét. Azt igyekszik kifürkészni, hogy milyen könyv van a kezében, de szemüveg nélkül képtelen megállapítani. Egyszer csak közelebb hajol, és elég nagy hangerővel belekiabál a piros nadrágos nő fülébe:

– TUD MAGYARUL?

A nő meglepetten felnéz, és válaszol, hogy tud, aztán visszafordul a könyvhöz. A néni ettől ideges lesz, egyrészt, mert abban reménykedett, hogy a nő nem fogja érteni, amit kérdez, mi több, még reszketeg, boldog sejtelem is átsuhant rajta, hogy ez a nő nemcsak hogy nem ért magyarul, de esetleg még MIGRÁNCS is, ami ritka errefelé, másrészt arcátlanságnak érzi, hogy határozott kérdésére csak egy nyegle, egyszavas választ kapott. Ismét odahajol, és fennhangon, tagoltan, mintha továbbra is úgy tudná, hogy az illető külföldi, beszélni kezd:

– ITT AZ A SZOKÁS, HOGY FEL KELL MUTATNI A BÉRLETET!

Az itt-et nem csupán magára a trolira érti, hanem az egész környékre, a Bosnyák tér és az Örs vezér közötti teljes területre, az áldott, virágágyaktól pettyezett szülőföldre, erre a véráztatta, lombzúgásos síkra, ahol ő maga is él immáron több mint hetven éve, ahol minden járaton minden arcot ismer, vagy szinte minden arcot, és ahol mindenesetre felfigyelnek az ilyen piros nadrágos, sötét hajú idegenekre, mert a tisztességes őslakosok figyelme még a boltba menet sem alszik, az ember ugyanis vigyáz a helyre, ahol él, óvja azt, mert bár nem mindenkinek adatik meg az őrtornyok fenséges magasa, nem lehet mindenki Irénke néni, sólyomszemű, boldog határvadász, van, akinek csak ez a kicsiny, zuglói szeglet jut, de azért a figyelem és a fegyelem benne, a haza e gyöngécske, ámde elszánt szolgájában is éppoly hévvel buzog szakadatlan.

A nő behajtja a könyvet, de előtte beilleszti a lapok közé a könyvjelző szalagot, aztán a táskájába nyúl és minden sietség nélkül előkotor egy műanyag tokot. Kihajtja, odatolja a néni orra alá. Elég közel tolja ahhoz, hogy el lehessen olvasni, de a mozdulat mégse legyen se arrogáns, se diadalmas.

A néni látja, hogy a bérlet érvényes, de már lendületben van.

– NEM NEKEM KELL BEMUTATNI, HANEM A VEZETŐNEK. ÉS ITT, EZEN A JÁRATON CSAK AZ ELSŐ AJTÓN SZABAD FELSZÁLLNI. A TÖBBIN TILOS.

A nő feláll, odanyomja a nyitott tokot a vezetőfülke üvegéhez. A sofőr ügyet se vet rá, bemondja a következő megállót, úgyhogy visszaül a helyére és olvas tovább.

Újabb megállóhoz érnek, de csak egy kismama érkezik, és ő is az első ajtón kapaszkodik fel, miközben feltartja a bérletét. Azok közül, akik az előző jelenetet láthatták, kettő már leszállt. Beér a busz az Örs vezér térre, a néni matat a szatyrában, forgolódik. Valamit azért még várt volna – nem is tudja pontosan, kitől. Talán a vezetőtől. Vagy az utasok valamelyikétől. Egy jó szót. Dicsérő, kedves megjegyzést, gyengédséget, elismerést. Valamit, ami bearanyozhatná egy szegény öregasszony magányos, üres vasárnapját.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!