A kalauz egy pillanatra megdermed, nézi a földön a fecniket, aztán észbe kap...
Áll a vonat az állomáson, pedig már tíz perce el kellett volna indulnia. Nagyon hideg van, az ablak mögötti tájat lassan elnyeli a nedves, ereszkedő sötét. Kopasz fák, dermedt szántóföldek, jégszürke, keményre fagyott égbolt.
A vagonokat fűtik ugyan, de az utasok már így is türelmetlenek. Mindenki utazna haza ünnepelni a szeretteihez, és nem értik, mi történik. Már egy órája el kellett volna indulni. A vonat elejéről átjön valaki, és azt mondja, kábelrongálás miatt állunk, nem lehet tudni, hogy még meddig. Az utasok zúgolódnak, van, aki le is száll, de mivel a peronon nincs senki, egy idő után visszakapaszkodik a melegbe.
Előttem a négyes ülést egy család fogalja el. Negyvenes szülők, szemüveges, lófarkas kiskamasz lány és egy súlyosan fogyatékos, nagyobb fiú, akinek csak a testméreteiből látszik, hogy jóval idősebb lehet a húgánál. Eddig egy óvodásoknak való kifestőt színezett, de most hirtelen lesöpri az összes filcet a keskeny asztalról, és kiabálni kezd, hogy éhes. Az anya szendvicseket vesz elő, az övét kicsomagolja a fóliából, úgy nyújtja oda.
– Szépen egyél, Zsoltika.
A fiú megeszi a szendvicset, az apa közben morgolódik. Nem érti, hol van már a kalauz, miért nem mondanak semmit a késésről, és egyáltalán, mi folyik itt.
Zsoltikának még tele van a szája, úgy kezd kiabálni, kenyérdarabokat köpködve maga körül:
– Én vagyok a kalauz bácsi!
A szülők belemennek a játékba, papírdarabkákat tépnek, azt nyújtják oda a fiúnak, hogy kezelje a jegyeket. Egy ideig ez megy, aztán Zsoltika felpattan, és odalép a másik oldalon utazó idős asszonyhoz:
– Kérem a jegyedet, én vagyok a kalauz!
A néni elmosolyodik, és azt feleli, hogy énneköm má’ nem köll jegy, fiam, én má’ ingyen utazhatok, mert má’ öreg vagyok.
Zsoltika bólogat, de azért csak vár és tartja a kezét, mire a néni mégiscsak előhalász a kézitáskájából egy tiszta papír zsebkendőt, és átnyújtja neki. Zsoltika töprengve nézi, belefújja az orrát, aztán továbbmegy, taknyos kezével kéri a többi utastól is a jegyeket. Az apa feláll, próbálja megnyugtatni, hogy jöjjön vissza, de nem megy. Az anya közben összenéz a kislánnyal. Minden benne van ebben az összenézésben: aggodalom, fáradtság, figyelmeztetés.
A kislány feláll, és a maradék saját szendvicsével az apa és Zsoltika után megy.
Zsoltika mérges, odakint a vécéajtót rugdossa, és egyenletes kántálással követeli, hogy induljanak már el. A felé nyújtott szendvicset a földre dobja, és azt kiabálja, hogy haza akar menni.
– Ne kiabáljál, Zsoltika, mert te vagy a kalauz! – csitítgatja a húga. – Mit szólnak az utasok?
A fiú most felé fordítja nagy, hátul kopaszodó fejét, és a vastag szemüvegen keresztül a húgira bámul. Megérthette, amit az mondott, mert hirtelen elcsöndesedik, és hagyja, hogy visszakormányozzák őt az üléshez. Hanem amikor leülnek, megint rákezdi, most már elviselhetetlen hangerővel:
– Én vagyok a kalauz bácsi! Én vagyok a kalauz bácsi!
Kivágódik az ajtó, jön az igazi kalauz. Kövérkés, harmincas férfi, a keze vörös a kinti hidegtől. Mindenkinek elmondja, hogy még néhány perc türelmet kérnek, az InterCityt már elengedték, és hamarosan mehet a gyors is.
Zsoltikáékhoz ér, az apa nyújtja a jegyeket. Zsoltika gyorsabb: kikapja mindet a kezéből és cafatokra tépi.
– Én vagyok a kalauz bácsi!
A kalauz egy pillanatra megdermed, nézi a földön a fecniket, aztán észbe kap:
– Nahát! Nem is mondták nekem, hogy új kolléga van a járaton!
Nyújtja a kezét, bemutatkozik. Zsoltika is megmondja a nevét, szépen kihúzza magát. A kalauz tűnődik, aztán lekapja a fejéről az egyensapkát:
– Nézze, fiatalember, egy vasutast nem vesznek ám komolyan egyenruha nélkül. Legközelebb ne hagyja otthon a sapkáját! Kivételesen odaadom az enyémet, de vigyázzon rá! – és Zsoltika fejébe nyomja a lapos fejfedőt. Zsoltika megnézi magát az ablakban. Odakint közben koromsötét lett, jól tükröződik az üveg, és a fiúnak tetszik, amit az ablakban lát. Boldogan körbenéz, vigyorog, aztán visszahuppan a helyére.
A kalauz int, hogy minden rendben, megvakarja borzas fejét, és megy tovább.
Zsoltika felnéz a többiekre:
– Valakit megbüntetek!
Aztán mélyen a szemébe húzza a vasutassapkát, kinyújtóztatja hosszú, csontos lábait és elalszik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
