Fukusima katasztrófája bevilágít a japán társadalom mélyébe. Napról napra derülnek ki évekkel, évtizedekkel korábban már ismert, ám titokban tartott gikszerek, életveszélyes rendszerhibák.
Most, hogy összeomlott vagy három reaktorblokk, az egész világ láthatta, milyen szakszerűtlen – eredménytelen – volt a mentőakció. (Előbb húsz, ma már negyven kilométer sugarú körből költözik ki az országnak az a fele, és ki tudja, mi jön még…) Tengervízzel hűtötték az olvadó uránt – fertőzve a Csendes-óceánt, külföldiek segélycsapataiból nem kértek, a hírekben sumákoltak, aztán végre – többhetes hazudozás után – lemondott a reaktorgyártó (-mentő) cég vezetősége és általános vizsgálatot rendeltek el az ország teljes reaktorállományában. Legfrissebb hír: a közvélemény, illetve a nagyvárosok nyomására Japán fontolgatja, hogy jövő áprilisra kiszáll az atomiparból. Halálugrás. Bár gyors „kiszállásban” – már csak technológiai okok miatt – sem hiszek, a szakértők jelenleg 2022-t emlegetnek elfogadható határidőképp. A jövő, akárhogy is, tragikus.
Japán az utolsó tíz évben lemaradt a gazdasági világversenyben (Kína beelőzte), elvesztette délkelet-ázsiai befolyásának nagy részét (Kína „lenyúlta” az addigi japán piacokat). Most, hogy megrendült az atomenergiába vetett nemzeti hit – az ország sarokba van szorítva. Olajra, földgázra nem számíthat, a világ legveszélyesebb tektonikus repedésére épített reaktorait – kiderült – jobb, ha leállítják. Azonnal persze nem tudnak kiszállni az atomiparból – honnan vesznek ekkora mennyiségű alternatív energiát? –, ha meglépnék, összeomlana a gazdaság. Sakk-matt.
De még ennél is mélyebb e katasztrófa kihatása. Fény derült az eddig irigyelt japán ipari-társadalmi komplexum valóságos működésére. Sokáig csodáltuk (én is) a szigetország menedzsmentjének korszerűségét: „fent” a főnökségben kitalálnak egy újítást, bevezetése előtt leküldik a tervet a hierarchia legalsó szintjére, hogy teszteljék a munkapadoknál, középszinten, javasoljanak, csiszolják az ötletet – demokratikus menedzsment modelljét láttuk e módszerben. Most, a Tepco (reaktorépítő mamutvállalat) tragédiájában kisült, hogy mindez csak látszat volt: a Der Spiegel megírta, hogy azokat, akik már 8-10 évvel korábban jelezték a hibákat – például dokumentálták a szerkezetek működésbeli hibáit, repedéseket, veszélyes korróziókat –, sorban kirúgták, elhallgattatták. Azt a szakértői jelentést, miszerint egy esetleges cunami nem lehet több négy és fél méternél – céghez hű „csókosokkal” íratták (mint kisült: az „igazi” cunami negyvenméteres volt, hát persze, hogy mindent elsöpört).
Amit mondandó vagyok: a japán társadalmi modellről – demokrácia, hipermodern gazdaság és sógunhagyomány egységéről –, kiderült, hogy csak papíron működik. E rendszerben ugyanis csak a főnöknek lehet igaza, az állami hierarchia is benne van a pakliban, kritikai hangokat, technológiai hibákat felfedő-jelző szakembert, mérnököt, képviselőt (a demokratikus jelszavak fenntartása mellett) szépen elhallgattatnak. Vagyis e katasztrófában kiderült az igazság: a sógunrendszer, a feudális hierarchia élet-halál szövetséget kötött a high-tech iparral – és a demokratikus társadalom- és gazdaságszerveződés elemeit csak a cégtáblán hagyta meg.
Borzalmas ez a fukusimai tragédia, de legalább ilyen szomorú látni, hogy Japán gazdasági megroppanása (amit az atom-állam gyors lekapcsolása csak fel fog erősíteni) befolyásolni fogja az ázsiai status quót is: Japán mindeddig „pacifikáló” szerepet vállalt (Amerikával karöltve) a sok, egymással harciaskodó (és életveszélyes) állam vitáiban. (Naponta látjuk ugyanis, hogy félig kihúzott „atomkardokkal” áll egymással szemben India és Pakisztán, a két Korea.) Eddig az USA–Japán szövetség nem engedte lángra lobbanni ezt a zsarátnokot. Most, hogy Japán gazdasági nagyhatalmi státusa elszáll, az azt is jelenti, hogy a távol-keleti harciaskodások pillanatok alatt fel fognak erősödni.
Az már csak hab a tortán, hogy ez a katasztrófa világméretekben is éreztetni fogja hatását. Mert ezzel berobbant a gazdaságfejlődés alapkérdése: olaj-földgáz nélkül tényleg csak az atom lehet a jövő útja? A kérdésre ma még talán senki se tudja a választ, az atomnagyhatalmak nem is akarják feltenni. Annyira nem, hogy már a német zöldpárt – a legerősebb atomellenes lobbi – is elbizonytalanodott: gyertyalánggal nem lehet laptopot működtetni. Másutt még durvább a helyzet: az USA-nak 104 működő reaktora, Franciaországnak 58, Kínának 13 aktív és 27 tervezett erőműve van – innen nem lehet csak úgy, ukmukfukk kilépni. Bár ki tudja. Németország (és már Svájc is) bejelentette, hogy fokozatosan kilép, leállítja atomerőműveit. A „Csernobil-szindróma” újra berobbant a világba.
Akárhogy is, a következő évtized egyik legizgalmasabb kérdését vetette partra a fukusimai cunamitragédia. Mint hogy azt is, mennyire működőképesek Ázsiában a demokratikus struktúrák?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
