A múlt hétvégén zúgott a jelszó a pesti Pride-on – „Mocskos buzik!”, „Indul a vonat Auschwitzba”, és a többi –, és az európai ember csak fogja a fejét és azon tűnődik, hogyan lehetne ezt a szerteáradó életérzést, mely cianid és arzén, kicsit oszlatni a szervezetben, felhígítani, ha megszüntetni teljesen tán nem is lehet. Napnyugati példákat nézzünk! (A napkeletiek ugyanis a zsarnokság, diktatúra, egyengondolkodás és az önfeladás irányába mutatnak.)
Kezembe került a minap egy ügyes kis brosúra, londoni kiadás, egy „Hogyan konfrontálj a neonáciddal?” típusú könyvecske. Észak- és nyugat-európai megoldások alapján íródott, a mi régiónkból Lengyelország, Szlovákia és mi vagyunk benne, kell-e mondanom: gazdagon. Hogy Varsóban 2013-ban 66 000 szélsőséges vonult fel a Függetlenség Napján, novemberben, míg mondjuk az angliai Luttonban az English Defense League 3000 résztvevővel zajló parádézásától kiakadt a közvélemény.
Vagy gondolták volna, hogy például Lengyelországban a csecsen bevándorlók vannak hasonló helyzetben, mint nálunk a roma populáció? Hogy együtt verik a csecseneket a melegekkel? Lássuk be, ez azért elég gerinces kiállás a hülyeség szabadsága mellett: ha a nem szeretett oroszok ellenségeit keresik lengyel barátaink, és az ellenség ellensége barát, akkor ez a csecsenmizéria legalábbis ellentmondásos.
Szociális munkásoknak, jogvédő aktivistáknak, szelíd utcai harcosoknak készült ez a Frontvonalban című kiadvány a szélsőjobboldallal szembemenő magatartásformák kifejlesztéséhez. Spanyolviaszk és meleg víz, mondanák rá a klasszikus és ipari méretű magyar cinizmus rózsalovagjai, csakhogy pont az összerendezettség-egybeszerkesztettség és az uniós országok példái mutatják meg azt a mélyszomorú állapotot, ahol a sajátos hazai helyzet terpeszkedik. Az elképedt angol nyitó mondat, hogy „Magyarországon a szélsőjobboldaliság széleskörűen elterjedt a fiatalkorúak körében”. A „más” elviselésére való képtelenség, a digitálisan terjedő dohos és atavisztikus korlátoltság, szupremáciavágy és kiegyezésképtelenség, etnocentrikus, törzsi, rasszista gondolkodás, melyre mindennap látunk itt példát. Fontos elem például a szélsőjobbos mítoszok rombolása, melynek jó eszköze a humor, a feladat pedig ezen mítoszokat saját közönségük számára is nevetségessé tenni. Ilyen például a szlovák Facebook-csoport, a Beszéljünk őszintén a szlovákokról, mely az egészséges nemzeti identitáson túlmutató mítoszokat mosolyogja meg.
Mit lehet tenni a fiatalokkal, főleg azokkal, akik veszélyeztetett környéken nevelkednek, etnikai-vallási sztereotípiák között, gonosz cimborák társaságában? Sok mindent: Lengyelországban egy Mamed Khadilov nevű csecsen bevándorló harcművészetet oktat exszkinhedeknek, Norvégiában snowboardozni viszik rendőrök Anders Behring Breivik (a 2011-es Utoya-szigeti 77-szeres gyilkos) rajongóit, svéd ifjúsági neonácikat lengyelországi KZ-túrára, ahol Sobiborban, Treblinkán, Auschwitzban személyesen győződhetnek meg az általuk propagált ideológia egykori következményeivel. Az ellennarratívák sokszor nyögvenyelősek a digitális kultúrában bennszülött, médiával átitatott és a videojátékok által nevelt generációknak.
Ahogy végignéztem a kézikönyvet, alig van benne valami, amire ne volna példa nálunk is. Facebook-csoport, jogvédők, rendszeres demonstráció, társadalomkritikus, a politikusbűnözést leleplező internetes népművészet, film, vizuál, újmédia, minden, mi szem-száj ingere. Ami viszont nincs meg, s ami nélkül nem lehet előrelépni a sok hátrálás után, az a társadalomnak elkötelezett antirasszista rendőrség és a szélsőjobboldali erődemonstrációkkal szemben fellépő ellentüntető tömeg. Ez utóbbi az intézményesült (parlamenti) ellenzék jelenlegi teljes ellehetetlenülése idején az összefonódó szélsőjobb és a kormány valódi ellensúlya lehet. Mert a „demokratikus ellenzék” pártjainak összeműködési zavarai (budapesti főpolgármester-jelölt körüli bénázás), régi vágású amoralitása (a miskolci polgármesterjelöltnek javasolt rasszista szavú exrendőrkapitány) azt mutatja, hogy egy megjavított, megújult, egykori rendszerváltó múltjához felnövő Magyarországhoz nem lesz elég a Jobbikot és a Fideszt és a hozzájuk köthető politikai „kultúrát” nyugdíjba küldeni. Új politikai establishment pedig csak a civil szférából születhet, úgy, mint negyedszázada, és ez akár jó szándékú kézikönyvekből is tanulható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!