Zoli magas, vékony, mosolygós pincérfiú, a szomszéd faluból jár át, Gyülevészről. Története nem túl szövevényes még: Kecskeméten született, de iskoláit már Békéscsabán végezte, ahol – legnagyobb meglepetésére – nem az orosz volt a kötelező nyelv, hanem a szlovák, úgy is beszéltek osztálytársai egymás között, tótul.

Érettségi után, nyáron szerencsét próbált errefelé, a Balatonnál, megtartották egész évre, így itt ragadt. Összejött egy lánnyal, akihez oda is költözött, Gyülevészre. Pár hét múlva már jön is a gyerek. Most már csak munka legyen, csak az a fontos, hogy munka legyen…

Kati váltja Zolit néhanap, Negyvenes éveinek elején járó csinos, kedves asszony. Ő itt lakik, a fürdő közelében, az egykori legelő helyén kiépült apartmantelepen, urával, Bélával, no meg a két kutyával.

Kati Pesten nevelkedett, a József Attila lakótelepen, Kispesten, Kőbányán. A Leövey Klára Gimnáziumba járt. Mivel jól ment neki az angol is, orosz is, egy rokona egyszer kieszközölte, hogy az elmaradhatatlan nyári munkát Ferihegyen abszolválja, az információs pultnál. Ott felfigyeltek rá a helyiek, és beiskolázták. Így lett Katiból stewardess, „sztyui”. Első férje nemigen engedte volna dolgozni, el is vitte magával három évre Németországba, aminek az lett a hozadéka, hogy Kati németül is jól megtanul. De vágyott vissza a légbe, s ez – úgy látszik – a házassági köteléknél erősebbnek bizonyult. Hát még úgy, hogy fölbukkant egy pilóta is, a Béla. A Malév volt az ő közös világuk, otthonuk, helyük. Mikor aztán ez az otthon megszűnt honos lenni, szétesett, szétrohadt, mint oly sok minden ebben az országban, akkor elmentek Saigonba. Itt Béla még pár évet röpült, és jól is kereshetett – futotta a szép nagy házra, itt, Zalában. Béla tartja azért a régiekkel a nexust, tanácsot ad, oktat is, Kati pedig a helyi falusi turizmust menedzseli. Sokat sétálnak, kirándulnak, békében élnek itt kettecskén. Kérdem Katit, nem unatkozik néhanap, mire ő nevetve mondja: a nyolcmilliós Saigon után nagyon jólesik egy kis csend, nyugalom, magány.

Martina szép molnárlány, vagyis asszony; az egykori malomból át­­ala­kított fogadó tulajdonosa. Német­or­szágból telepedett át, kicsit vissza, mert svábnak minősített édesapját – itt van ő is éppen, itt barkácsol, lomol – Tolnából telepítették ki annak idején.

A kilencvenes években ezerszám jöttek ide, a Balaton mellé, felé németek, vették, építették a házakat, gyakran nemcsak nyáron, de egész évben itt időztek, elsősorban a nyugdíjasok. Erre épített Martina, a németekre, mindenekelőtt rájuk számítva vette meg a falu bejáratánál, a Zala folyó melletti malmot, gatterrel, vagyis ma is üzemképes fűrészmasinával, melléképületekkel, és hozta rendbe az egészet, építette át fogadónak, vendéglőnek sok-sok tízmillió forintért annak idején.
Mediterrán jellegű a konyha, olyan a kert, a ház – nagyon szép, nagyon barátságos –, és nagyon üres.

Az történt ugyanis, hogy a német nyugdíjasok fogták magukat és meghaltak. A fiatalok pedig nem jönnek. A belföldi turizmusnak még a szocialisták, liberálisak baltáztak alá, az üdülési csekk adóztatásával, aztán jött a válság, nincsen pénze az embereknek nyaralgatni most. A külföldiek pedig elmaradnak. „Miért jönnek? – mondja Martina – Ide? Miért? Borzasztó itt, ami van. Hát mi van itt, mi van?!” Bemegy, egy kitépett német újságlappal tér vissza. Mutatja a kolumnás magyarországi beszámolót, a jókora fotóval, amelyen gárdisták sorfala feketéllik.

„Én fogok bezárni, eladni minden, én fogok visszamenni ápoló…” De hát ő is tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű. Minden második házon, telken ott a tábla: „Eladó”, „Eladó!” Nincsen itt most ára semminek.

Pistinél lakom itt Zalában, mint évek óta mindig, ez az én „alkotóházam”, nagyon jó itt nekem, annyira nem történik semmi, hogy kínomban már ráfanyalodom dolgozni is néha.

Pisti echte Pannónia utcai gyerek, újlipótvárosi, oda is járt iskolába, a Sziget utcába. Közgázra járt aztán, a megáll az idő korának tipikus ifja volt, házibulizós, stoppolós, csajozós, balaton­ozós, lengyel­országozós. Nem­ze­dékéből szinte minden­­kit ismer, aki nem osztálytársa, az évfolyamtársa volt biztosan. Közgázra járt, de nem elméleti ember, finoman szólva nem. Az a típus, aki ugyan minden percben megpróbál egy forintból kettőt csinálni, de ezt nem görcsösen, hanem játékból teszi, játszik, ötletel, bukik is néhanap, de azért nem kell félteni. Pistiéknek itt négy apartmanháza van, egyenként négy-négy lakrésszel, és egy vendéglője, no meg szép lakása, nem is egy, mert az öregeket is ide telepítette, volt még egy pár szép évük, mielőtt elmentek volna tavalyelőtt, tavaly.

Pár éve még telt ház volt egész szezonban, most, május végén nemigen za­­varta senki nyugalmamat. De Pistit nem zsenírozza ez nagyon; minden héten elautózik egy napra Pestre, ahol vagy húsz éve egy kis cége van, nem is oly kicsi; mobil számítógépeket készítenek és forgalmaznak, olyasféléket, mint amilyenekkel a parkoló őrök sarcolják a polgárokat.

Volt ugyan egy kis szívműtét tavaly, de oda se neki; eléldegélnek itt, Évával, vidáman; kirándulnak, botoznak, medvehagymát szednek, bejárnak Keszthelyre színházba, moziba, bulikat, dzsesszkoncerteket rendeznek, és ha vendég jön, azzal eldiskurálnak, poharaznak a tücsökciripelésbe borult teraszon.

 

Címkék: Raúl, Országos Rádió és Televízió Testület, korrupció

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!