Apokalipszis! Most?

Richard (Dick) Fuld (képünkön) nincs jól. Sajnálni mégsem érdemes a bukott tőzsdecápát. A Wall Street egykori urának most szerény tanácsadó irodája van a manhattani 3. sugárúton, ahol kispályás ügyletekben kamatoztatja szakértelmét. Bár az általa vezetett Lehman Brothers bankház 2008-as csődjén veszített „durván” 900 millió dollárt, miután a részvényei egyik napról a másikra elértéktelenedtek, de a korábban megkeresett félmilliárd dollárjából azért van még mit a tejbe aprítania. A „falatkák” közé értve a floridai luxusnyaralót éppúgy, mint az idahói síparadicsomok közelében lévő 40 hektáros „telelőt”. Sőt, ha úri kedve úgy tartja, karácsonyozhat Floridában és nyaralhat Idahóban. Ráadásul, a börtönt is elkerülte, bár felelőssége vitathatatlan. De többé nem szólhat bele a nagyok játékába.

Gorilla vitte el a balhét

Érdemes elidőzni személyénél, hiszen nyilvánvalóan mintául szolgált az elmúlt évek tőzsdefilmjeinek ördögi figuráihoz. Felemelkedése igazi amerikai karrier: egyszerű kötvénykereskedőként indult 1969-ben, hogy az ezredforduló táján már az egyik legismertebb befektetési bankárként évi 100 millió dollárt keressen. Gátlástalansága miatt a beosztottai maguk között csak „Gorillá”-nak hívták, s ahogy a felemelkedéséhez elengedhetetlen kellék volt a mindent és mindenkit letaposó „gorillatempó”, ugyanúgy a bukást is elkerülhetetlenné tette a tárgyalókészség hiánya. Ma, amikor a bankárok, a politikusok és a devizahitelesek egymásra mutogatnak, s már senki sem érti, hogy miként harapózhatott el világszerte a svájci frank alapú hitelezés, észre kell venni, hogy a válság előtt nem mindenki szenvedett „parkettvakságban”. Fuld is pontosan tudta, hogy az egyre kisebb fedezettel nyitott egyre kockázatosabb pozíciókkal kártyavárat épít. Az utca embere talán hihetett az ingatlanárak lankadatlan emelkedésében, de a tőzsdei játékosok előtt nem volt titok, hogy minden buborék kipukkan egyszer. Mégsem könnyű felállni a kártyaasztaltól, mert aki korán kiszáll, éppúgy dollármillióktól eshet el, miként azok is milliókat veszíthetnek, akiket beterítenek a lehulló lapok. Dick Fuld végig nyerésben volt, csak azt utolsó hetekben pártolt el tőle a szerencse.

Nem a Lehman Brothers tőzsdei bukása fájhat a legjobban Fuldnak. Ez afféle katonadolog a parketten. Azt nem tudja megemészteni, ami utána történt. A Fed jegybankáraiból, a washingtoni pénzügyminisztérium embereiből és a nagy bankházak vezetőiből összerántott válságstáb 2008 őszén a Gorillát odavetette koncnak, majd a pénzügyi rendszer dominószerű összeomlásától tartva, megkezdte a világtörténelem legnagyobb bankmentő és válságkezelő akcióját. Ennek csupán nyitánya volt a Freddie Mac és a Fannie Mae jelzáloghitelező cégek, továbbá az AIG biztosító állami megsegítése. Ami rögtön botrányhoz vezetett, mert a cégek lazán év végi bónuszt fizettek az adófizetők pénzéből, amit nyereségként könyveltek. De ami ennél mostanság fájdalmasabb kezd lenni: az elmúlt 5 évben ezermilliárd dolláros csomagokban öntötték az adódollárokat a piacokra válságkezelés címén. Mondhatni, nem csak a ma élők, de a még meg sem születtek adóját is előre elköltve. Nem véletlen, hogy minden ősszel terítékre kerül az Amerikai Egyesült Államok adósságplafonjának emelése.

Adódollárokból spekuláltak

A tömérdek pénz, forma szerint, a halódó hitelezés felélesztését, s ennek révén a kátyúba fordult gazdaság újraindítását szolgálta volna. De a dollármilliárdokból minden lett, csak hitel nem. Az olcsó, vagy ha úgy jobban tetszik, szinte ingyenpénz a helyét kereste, s előbb árupiaci spekulációkba áramlott, egekbe emelve a nyersanyagok és az élelmiszerek árát. Később a feltörekvő piaci kötvényeket találta meg, különösen népszerűek voltak egy időben a bajba jutott, de még menthető államok adóslevelei. Ilyen volt például az Orbán-kormány unortodox gazdaságpolitikája miatt bóvli kategóriába csúszott magyar államkötvény is, amiből két éve egy IMF-hitelnyi mennyiséget zsákolt be a Templeton alapkezelő. Így lett a legnagyobb hitelezőnk egy tőzsdeguru: Mark Möbius, aki agyonkereste magát a magyar kockázati feláron. Újabban viszont a részvénypiacok szárnyalnak. Ami azért érdekes, mert a vállalatok negyedévről negyedévre stagnáló árbevételeket jelentenek, vagyis a történelmi csúcsokra futó részvényárfolyamoknak nincs fundamentális alapja, mert az nem termelésben gyökerezik, hanem az olcsó pénzből következik.

Fél évtizednyi költséges válságkezelés nem oldott meg semmit. Az amerikai gazdaság továbbra is gyengén muzsikál, a munkanélküliségi adatok riasztóak, a fogyasztási mutatók ellentmondóak. Ráadásul az Egyesült Államok végzetesen eladósodott. És már a tőzsdei szárnyalások sem meggyőzőek. Egyre több pénzből, egyre rövidebb nekirugaszkodásokra futja. Az első hullám 2009-ben még 9 hónapig tartott, a következő már csak 6 hónapos volt. És a periódusok egyre rövidülnek. Mindenki érzi, hogy ez így nem tartható tovább. A tengerentúli politikusok és jegybankárok mégis halogatják a visszavonulót.

Nem látni a végét

Hogy miért működtetik tovább a pénznyomdát? Egyrészt a döntéshozóknak fogalmuk sincs, hogy mi történik, ha egyszer elzárják a pénzcsapot. Soha a világtörténelemben még ennyi pénzt nem öntöttek a piacokra. Senki sem tudja, hogy miként lehet ezt úgymond „összeporszívózni” anélkül, hogy összeomlana a pénzügyi rendszer. Másfelől, nagyon komoly nyomás nehezedik üzleti körökből a döntéshozókra. Riasztó adat, hogy az amerikai „felső tízezer” szinte évszázados távlatban soha nem keresett olyan jól, mint a tavalyi évben. A válság és a válságkezelés átkozottul jó üzlet. Akik nem buktak meg 2008-ban, s túlélték 2009 tavaszát, még a válság előtti éveknél is nagyobbat kaszálhattak az azóta eltelt időben. Kihasználva a társadalmi szakadék mélyülését. Saját zsebre megforgatva az adófizetők pénzét.

Időről időre elterjed ugyan a híre az amerikai pénznyomda közeli leállításának vagy a tempó lassításának. Már a nyáron is kaptunk ebből ízelítőt. A mostani washingtoni belpolitikai vita is jó apropó erre. Egyelőre mégsem látni a politikai bátorságot és az alternatív válságkezelési elképzelést, ami valóban megállíthatná a szinte értelmetlen pénzszórást ás adóssághalmozást. Így jó eséllyel valami politikai kompromisszum formálódhat, s az üzlet megy tovább.

Pisztoly az asztalon

A New York-i Szabadság-szobor újra „működik” és kinyitott” a Grand Canyon is Arizonában, több másik államban pedig a nemzeti parkok fogadnak újra vendégeket. A helyi kormányzatok jutottak egyezségre a szövetségi kormányzattal, amely bár két hete küzd a republikánusok által rá kényszerített pénzügyi bénultsággal, és csak néhány nap választja el a végzetes határidőtől, igyekszik praktikus átmeneti megoldásokkal segíteni az egyes államokat. Lehetővé teszik, hogy a normál esetben amúgy szövetségi pénzből működtetett nevezetességeket helyi állami pénzből tartsák nyitva (például a Szabadság-szobor napi 60 ezer, a Grand Canyon napi 100 ezer dollárba kerül). Ez persze csak enyhít a csődveszély okozta feszültségen, miként az is, hogy Obama nem a gyerekétkeztetésen akart spórolni. Az elnök működésbe hozta a háborúban elesett katonák családjának járó segély kifizetéséről szóló törtvényt is, mert a kifizetési tilalom megakadályozta, hogy az elesetteket családtagjaik saját körükben temessék el.

Ha október 17-ig nem sikerül megállapodni a kifizethető költségek plafonjának emelésében, magyarán a megnövekedett költségvetési kiadások fedezésében, az Egyesült Államokat csőd fenyegeti. De már így is, a határidőhöz közelítve, minden nap érezhetően megnő a piacok, a gazdasági szereplők és a világ nyugtalansága. A plafonvitát az váltotta ki, hogy a republikánusok a szenátusban és az általuk uralt képviselőházban megzsarolták Obama elnököt és a demokratákat: csak akkor hajlandók hozzájárulni az új költségvetéshez, ha Obama „spórolásként” lemond a legfontosabb eredményeként elkönyvelt egészségügyi reform finanszírozásáról. A Fehér Ház egyértelműen tudatta, nem enged a politikai zsarolásnak, és csak akkor hajlandó tárgyalni, ha „eltüntetik a pisztolyt az asztalról”. A Fehér Ház szóvivője egyébként közölte, hogy az elnök kész aláírni a republikánusok által javasolt rövid távú megoldást: ez hat hétre adna lehetőséget kiadási plafon emelésére, ám nem tartalmazhat semmiféle republikánus politikai követelést. A csatát a republikánusok nemcsak Obamával és a demokratákkal vívják, hanem saját magukkal. A BBC elemzése a költségvetési küzdelem egyik főszereplőjének tartja a republikánus szélsőjobb csoportját, az úgynevezett Tea Partyt, amely négy évvel ezelőtt adott életjelet magáról, s mindig is támadta Obama egészségügyi reformját, a növekvő központi kiadásokat, a környezetvédelmi szabályozást. Noha nagypénzű republikánusok segítették életre kelni, hívei gyakran mennek szembe a pártvezetéssel, és olyan republikánus jelöltekkel, akiket nem tartanak elég harcosnak. Ez pedig a választási esélyeket csökkenti, ráadásul olyan frakciót alkotnak a frakción belül, amelyre a pártvezetés nem számíthat biztosan. Kérdés, hogy meghátrálnak-e? A legutóbbi fejlemények szerint a hétvége sorsdöntő lehet egy hat hétre szóló átmeneti költségvetési megoldás elfogadását illetően. Egy szenátor szerint „mindenki tárgyal mindenkivel és ez biztató”. Ám szombat este félbeszakadtak a tárgyalások, Obama nem hajlandó engedni a legkisebb zsarolásnak sem. Ami biztos: hat hét múlva Amerika a Hálaadás ünnepéhez lesz közel, a legnagyobb vásárlási szezonban, és az egyezség hiánya hatalmas bizonytalanságot okozhat.

Janetnél a kasszakulcs

Az amerikai munkavállalók átlagosan 61 éves korukban vonulnak nyugdíjba. A 67 éves Janet Yellen, ahogy a világon nevezik: „kicsi nő, hatalmas IQ-val”, azonban csak most vág bele igazán a sűrűjébe. Yellen, irigylésre méltó karrierje ellenére sokak szerint mindeddig képtelen volt kilépni Nobel-díjas közgazdász férje, George Akerlof árnyékából. Ahhoz, hogy ne Mrs. Akerlofként emlegessék, igencsak nagy dobásra volt szüksége. Ez annyira jól ment, hogy sikerült is rögtön beleírnia magát a történelemkönyvekbe. Obama elnök Janet Yellent jelölte a világ egyik legfontosabb gazdasági intézménye, az amerikai központi bank (Fed) élére. A brooklyni születésű Janet Yellen egy középiskolai tanulmányi versenyen felvételt nyert a Brown Egyetemre, ahol matematikát tanult volna, de őt jobban vonzotta a közgazdaságtan, mivel azt hasznosabb tudománynak tartotta. Miután doktori címet szerzett a Yale egyetemen, a Harvard egyetemen kezdett tanítani. A tudományos és a bankvilág nemcsak a karriert, hanem a szerelmet is meghozta Yellennek. George Akerloffal 1977- ben ismerkedett meg, a pár egy éven belül összeházasodott, és mindketten a London School of Economicsban (LSE) kezdtek tanítani. Az LSE professzor emeritusa, Lord Desai szerint a pár a tanárokra és a diákokra is egyaránt nagy hatással volt. Desai szerint Yellen már akkor is briliáns közgazdász volt, ám férje mellett mindig is alábecsülték tehetségét. Ennek ellenére a pár nemcsak a magánéletben, hanem a tudományos szférában is remekül kiegészítette egymást. Akerlof egyik önéletrajzi feljegyzésében ír arról, hogy nemcsak személyiségükben illenek tökéletesen egymáshoz, de teljes egyetértés van köztük a makroökonómia terén is, mindketten azt vallották, hogy önmagában a piac nem old meg mindent. Yellen 1994-től 1997-ig Bill Clinton elnök tanácsadói körébe tartozott, majd 2004-től hat éven át töltötte be a Fed San Franciscó-i elnöki tisztségét. Yellen egyike volt azoknak, akik egy évtizede figyelmeztették a világot arra, hogy az ingatlanbuborék kidurranhat. Harminc év után ő lesz az első demokrata a Fed élén. Nem lesz könnyű dolga: republikánus politikusok máris bírálták, mint olyasvalakit, aki pénzköltéssel próbálja megoldani a problémákat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!