Vajon baloldali vagy jobboldali az a kormány, amelynek legjobb szövetségese a migráció és a muszlimok európai integrációja elleni harcban a katolikus egyház, amely ellenzi az egyneműek együttélését, miközben megsarcolja a bankokat és a külföldi tulajdonú nagyvállalatokat, és csökkenti a nyugdíjkorhatárt? (Egyébként a lengyel kormányról van szó, még mielőtt valaki másra gondolna.)

És melyik hagyományos politikai oldal profitált a Brexitből: a bal vagy a jobb? Egyik kérdésre sem lehet ma már egyértelmű választ adni, miként már a 2000-es évek elején sem nagyon lehetett megmondani a versenypárti brit és német (egyébként baloldali) kormányokról, hogy mitől baloldaliak, míg az utánuk következő konzervatív kormányok sem hoztak jelentős változást sem szociális vagy gazdasági téren, sem a külpolitikában. Nagyon úgy fest, hogy vége a hagyományos pártstruktúrának, az erővonalak máshol húzódnak.

Az egyik legtekintélyesebb gazdasági hetilap, az Economist elemző cikke a minap nem kevesebbet állított, mint hogy eltűnőben van a két politikai oldal: a jobb és a bal. Amit helyettük kapunk, azt nem tesszük ki az ablakba: Kaczynski, Trump, Le Pen. És Orbán.

Hidakat fel!

2005-ben egy Stephan Shakespeare nevű szociológus, a YouGov közvélemény-kutató alapítója azt találta mondani, hogy a régi kérdések érvénytelenek, az emberek nem tudják megmondani, hogy ők balvagy jobboldali érzelműek-e. Inkább azt a kérdést kell feltenni nekik: úgy érzik-e, hogy a világ, amelyben élnek, tele van idegen bűnözőkkel, cigányokkal, menekülőkkel és brüsszeli bürokratákkal, vagy úgy vélik, hogy a világgal alapvetően minden rendben van, az emberek sokszínűek, és ez jó? „Mindannyian felvonóhidak vagyunk, a kérdés, hogy felvonjuk vagy leengedjük- e a hidat” – mondta Shakespeare, aki szerint az első csoportba a felvonók, a másodikba értelemszerűen a leengedők tartoznak.

A liberális lengyel politológus Rafal Trzaskowski tovább megy. Szerinte a jobb- és baloldal már a múlté, az erővonalak most a globalizáció megítélése mentén húzódnak. A világkereskedelmen alapuló, az emberek és a tőke mozgását lazító, a nemzeti hatásköröket szűkítő világrend támogatása vagy tagadása lett a kérdés. Hazájának kormányzó pártját, a Jog és Igazságot például úgy jellemzi, hogy az a politikai paletta minden oldaláról csipegetett népszerű megoldásokat, és az egészet leöntötte valami szörnyű nacionalista szósszal. Teszi mindezt azért, hogy szavazatokat gyűjtsön az egykori jobb- és baloldalról egyaránt. A hagyományosan konzervatív értékeket valló, a globalizációt az amerikai érdekek érvényesítésének tekintő republikánusok új elnökjelöltje, Donald Trump pedig büszkén hirdeti, hogy „Americanism, not globalism, will be our credo”, vagyis hogy a jelszó ezentúl az amerikanizmus és nem a globalizmus lesz, már ha rá szavaznak. „Az amerikai elnökválasztás most először nem a gazdasági kérdésekről, hanem ideológiákról szól – mondja a VH-nak Tóth Csaba, a Republikon Intézet vezetője. – Trump egy teljesen másik világról beszél, mint Clinton, de a demokrata jelölt pártbeli vetélytársa, Bernie Sanders is alapvető ideológiai kérdésekben vitázott a későbbi jelölttel. Utóbbiak azért abban egyetértettek, hogy az USA nem zárkózhat be, és nem húzhat újabb falakat a határain.”

Olaszországban a Brexit után az erősen unióellenes Északi Liga így kommentálta az eseményeket saját Twitter-oldalán: „Most mi jövünk!” Japánban pedig már a kormány fele tagja a Nippon Kaigi nevű nacionalista lobbinak, amelynek céljai között van a japán alkotmány újraírása. A régit ugyanis nem találják eléggé nemzetinek.

Le az elittel!

A hagyományos bal- és jobboldal vesztét – ha ez valóban az – egy óriási taktikai hiba okozta. A 2008-as gazdasági válságra mentőcsomagokat és megszorításokat javasolt. A tavaly kezdődött migrációs helyzetre pedig befogadást, türelmet és tárgyalásokat. Nem vették észre, hogy a választóiknak már régen más megoldásokra volna szükségük. Eddigre azonban már szerte Európában és a világon is felálltak azok a politikai formációk, amelyeknek megvoltak a válaszaik. Ha igenek nem is, de a nemek feltétlenül. Egyre több helyen váltak valódi politikai tényezőkké a protest szavazatokkal házaló új pártok.

Az újak egyik közös tulajdonsága az elitellenesség. A jelen problémáiért a múltban hízó elitet okolni igen népszerű ideológia Washingtontól Budapestig.

Az elitelleneseknek csak ritkán tűnik fel, hogy az új erők sokszor maguk is az elitből érkeznek. A mindent és mindenkit gyűlölő Donald Trump, a Brexit hangos támogatója, az egykori londoni polgármester Boris Johnson vagy éppen a magyar miniszterelnök évtizedek óta hazájuk szűken vett elitjéhez tartoznak.

Az új erők másik közös tulajdonsága az egyszerűségre törekvés. Míg a hagyományos bal- és jobboldal hajlamos a világ dolgait árnyaltan (értsd bonyolultan) magyarázni, az újak rövid, közérthető fogalmakkal operálnak. Globalizáció? Bonyolult, érthetetlen, zavaros világ. Új rend? Egyszerű, érthető, élhető világ.

Temetni vagy nem temetni?

„Ha az utóbbi évek iránya megmarad, és a globalizációellenes, a mostani demokratikus felállást élesen kritizáló pártok tovább erősödnek, akkor az teljesen szétfeszíti majd a nyugati pártrendszert. Az eddig radikálisoknak elkönyveltek kerülhetnek az egyik pólusba, míg a globalista irány a másikba… – írja a 444.hu-n Magyari Péter. – Mivel e nagy változások lehetősége miatt a választások tétje jóval nagyobb lesz, mint eddig, ezért élesebb lesz a belpolitikai küzdelem a nyugati világban, hisztérikusabb lesz a hangulat, egyre többen gondolják majd éles kultúrharcnak a politikai rivalizálást. Hogy ebből polgárháborús hangulat lesz, vagy éppen a demokrácia válik a nagyobb tét miatt jobban átélhetővé, az 15 éven belül kiderül.”

„A bal- és jobboldal halálát már évtizedekkel ezelőtt is sokan prognosztizálták, ennek ellenére a mai napig élnek és virulnak” – állítja Tóth Csaba. Sőt! Az elemző szerint továbbra is a legfontosabb kódrendszerünk lesz ez a szembenállás. Tény ugyanakkor, hogy a jobboldaliság és baloldaliság jelentése folyamatosan átalakul. Amiről most beszélünk, az inkább az eddig uralkodó „középbal” bukása. Egyik oldalról a populista, radikális jobboldal szipkázza el a korábbi szavazóit, méghozzá úgy, hogy átveszi a „balos” gazdasági üzeneteket. De a másik oldalról is szalámizzák a baloldalt: az újonnan megjelenő alternatív formációk, zöld- és kalózpártok sikeresen vonzzák magukhoz a progresszív és liberális értékeket valló szavazókat – mondja a Republikon elemzője.

És hogy Magyarországon miért a radikális jobboldal a nagy nyertese ennek az átalakulásnak, és miért erősödik a Jobbik (mondjuk az LMP helyett)? Ez egyrészt személyfüggő – vallja Tóth. Vagyis hogy „Vona Gábor kitalált valamit, amit a másik oldalon senki sem talált ki. Másrészt Magyarországon a felvont és nem a leengedett hidaknak van kultúrája. Ezért erősödnek a bezárkózást, az elkülönülést hirdető pártok.”

Harmadszorra: az egész világon egyre jobban elválnak egymástól a globalizáció nyertesei és vesztesei. Különösen érzékenyen érinti ez a baloldalt, amely hagyományosan a leszakadók, az elesettek és általában a dolgozók érdekeit, értékeit képviseli. Mivel pedig erre képtelen, a vesztesek otthagyják a baloldalt, a nyertesek meg új baloldali pártokat keresnek.

Már ahol vannak ilyenek. Kérdés, hogy a szegények, a megnyomorítottak, a végképp leszakadók miért a radikális jobboldalon, és miért nem a radikális balon találják meg a „megváltást”? Legalábbis idehaza. (Spanyolországban a radikális baloldali Podemos másfél év alatt lett meghatározó politikai tényező, Görögországban pedig a jobboldali értékeket valló, de radikális balos gazdaságpolitikával hódító Sziriza vezeti a kormányt.)

„Nálunk a radikális baloldaliság sokkal inkább a budapesti középosztályra jellemző, amelynek a lázadása nagyon messze van a nincstelenek lázadásától, szüksége se igen van rá – mondja Tóth Csaba. – Magyarországon a baloldali radikalizmus a középosztály ügye.”

Kemény küzdelem előtt

Akkor hát itt a vége? Korántsem. A felvonóhidat leengedők számára több alternatíva is kínálkozik – emlékeztet az Economist cikkírója. Például itt az ideje, hogy kitalálják, hogyan népszerűsíthetik a globalizáció megannyi előnyét, és hogyan győzhetik meg potenciális választóikat arról, hogy a bezárkózás nem megoldás. Különböző taktikák léteznek: Franciaországban, Svédországban és Hollandiában például a mainstream pártok ideiglenes nagykoalíciókba tömörültek, hogy megakadályozzák a nacionalista erők térnyerését.

Eddig sikerrel jártak, de ha az európai vezetők nem találnak sürgősen megoldást a legégetőbb problémákra (köztük elsősorban a menekültválságra), akkor nehéz dolguk lesz.

A másik, ami bizakodásra adhat okot, egy nemrég végzett felmérés. Eszerint a fiatal és iskolázottabb szavazók általában sokkal nyitottabbak, mint szüleik és nagyszüleik. A Brexit környékén végzett brit kutatás szerint például a 18–24 éves korosztály 73%-a a maradás mellett voksolt, miközben a 65 fölöttieknek csak 40%-a.

A huszonévesek általában nyitottabbak, legyen szó bevándorlásról, gazdasági vagy erkölcsi kérdésekről. Az Ipsos kutatói úgy vélik, ez az attitűd életük későbbi szakaszában is elkíséri őket. Vagyis, ha a Brexit- szavazást tíz év múlva tartották volna, a maradók simán győznek. És Donald Trumpnak se lenne esélye – állítják.

Addig azonban a felvonóhíd-emelőkre nehéz idők várnak. Kemény küzdelem elé néz mindenki, aki szerint a világot a szabad kereskedelem teszi gazdagabbá, a tolerancia jelenti az esélyt sok millió embernek, és hogy a benne élők különbözősége teszi erősebbé az országokat. Jobbés baloldalnak egyaránt ez a célja és ez az egyetlen esélye a politikai túlélésre.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!