13 európai nagyvállalat első számú vezetője levélben fordult az Európai Bizottsághoz, hogy szankcionálja országunkat a külföldi cégeket hátrányosan megkülönböztető különadók miatt.
A kormány félvállról vette az ügyet, mondván, az adózás nemzeti hatáskör, kár ezért Brüsszelben panaszkodni. Ellenpélda persze, akad, hiszen korábban a Spanyolország és Franciaország is eljárás alá került a telekommunikációs szektort sújtó adó okán, mert az uniós szabályokat sértett.
Érdemes szemrevételezni a tiltakozókat. A döntő súlyt – három osztrák, két holland és egy-egy cseh, illetve francia cég – mellett hat német óriásvállalat képviseli: az Allianz, az E.ON, az RWE, a Deutsche Telekom, az EnBW és a Rewe. Emeljünk ki közülük csupán három céget: az energiaszektorból az RWE-t és az E.ON-t, a telekommunikációs szektorból pedig a Deutsche Telekomot, s próbáljuk felmérni, mekkora erőt képviselhetnek.
Az RWE és az E.ON együttes hozzájárulása a magyar GDP-hez körülbelül 1 százalék, a Magyar Telekom főtulajdonosa, a Deutsche Telekom részaránya ennél kevesebb. Kérdés, persze, hogy ha három óriáscég termel nagyjából minden századik magyar forintot, az most sok vagy kevés? Az biztos, hogy nem elhanyagolható. De közelítsünk másként: vajon mekkora a két érintett hazai kulcsszektorban a három német cég piaci súlya? Nos, a magyarországi földgáz és villamosenergia- ellátásnak körülbelül a 40 százalékát képviseli az RWE és az E.ON, s a Deutsche Telekom is nagyjából 40 százalékos szeletet birtokol a magyar telekommunikációs szektorból. A magyar gazdaság legjelentősebb szereplői közé tartozó cégekről van szó. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy ezek a cégek otthon, Németországban is a legnagyobbak közé tartoznak: az RWE és az E.ON az ottani energiapiac 60 százalékát felügyeli, a Deutsche Telekom pedig piacvezető a német telekommunikációs szektorban, ezen belül a mobil ágazatban például 30 százalékos a részesedése. Magyarán, a német politikai elit várhatóan minden befolyását latba veti, hogy megvédje ezen óriáscégek érdekeit.
Olyan cégekről van szó továbbá, amelyek a német tőke rendszerváltás utáni balkáni irányú terjeszkedésében afféle faltörő kos szerepet játszottak. Tőkeszegény országokban vállalták beruházásigényes ágazatokban a „pionír” szerepét. Olyan időszakban, amikor Kelet-Európa országai, köztük hazánk is, egymással versenyeztek a külföldi tőkéért, s cserébe csak az olcsó munkaerőt, meg az „ígéretes” piacaikat tudták felkínálni. Mindez azért fontos, mert ezen óriáscégek befektetései irányadóak a többi német cég számára. A legtöbb vállalat nem épít külön regionális stratégiát, hanem figyeli a nagyokat, s úgy gondolkodik, amíg és ahol azok a piacon vannak, addig – ott és akkor – nagyobb baj nem lehet. Az óriáscégekkel való elhúzódó konfliktus tehát praktikusan azzal járhat, hogy sok-sok kisebb cég, amelyik egyébként hozzánk települne, inkább valamelyik szomszédunkat választja majd.
És, hogy miért fontosak még a német cégek? Úgy alakult, hogy az elmúlt húsz évben afféle összeszerelő ország lettünk. A gazdasági növekedésünk motorja a döntően német piacra termelő exportképes magyar ipar.
Attól persze, nem kell tartani, hogy a német óriáscégek – hipp-hopp – kivonulnak, annál már többet invesztáltak ide, ráadásul olyan ágazatokba, ahol tipikusan hosszú távú a megtérülés. Másfelől, a magyar iparnak sincs igazi esélye másik felvevő piacot keresni értékes termékeinek: egyrészt a beszállítói rendszer kötöttségei miatt, másfelől, a német fizetőképesség okán. E róka fogta csuka esetben előbb-utóbb egyezségre kellene jutniuk a feleknek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
