E közeledés első fontos jele volt az a párizsi merénylet után elfogadott ENSZ BThatározat, amely a testület valamennyi tagjának egyetértésével született meg és arra szólította fel a világszervezet tagállamait, hogy „fokozzák és koordinálják a terrorista támadások előrejelzésében és megelőzésében erőfeszítéseiket”. A dokumentum ugyan konkrétan utal az Iszlám Államra, az al-Kaidára és az Al-Nuszra Frontra mint terrorszervezetekre, ám továbbra is nyitva hagyja azt a nagyon is fontos kérdést, hogy a Szíria területén harcoló megannyi fegyveres képződmény közül a két koalíció tagállamai mely csoportokat tekintik barátnak és melyeket ellenségnek. E nélkül azonban aligha sikerül majd érdemben egyeztetni és közösen fellépni.

Kétségtelenül fontos eredmény volt az a Moszkva és Washington által október 20-án aláírt megállapodás, amelyben a felek rögzítették a Szíria feletti légtérhasználat biztonságot adó szabályait. Mindezt azért tették, mert szerették volna elkerülni, hogy még véletlenül se következzék be a két egymással párhuzamosan működő koalíció között valamilyen incidens. Magyarul: még véletlenül se lőjenek egymásra. A török légteret állítólagosan megsértő orosz gép likvidálása azonban azt mutatja, hogy önmagában a repülésbiztonsági megállapodás nem ad garanciát az efféle esetek elkerülésére.

Ha azonban a két koalíciónak már korábban sikerült volna a szorosan vett repüléstechnikai szabályokon túl arról is megegyeznie, hogy kiket tekintenek barátnak és kiket ellenségnek, nagy valószínűséggel nem következett volna be az incidens. Ankarát ugyanis aligha az ismétlődő orosz légtérsértések késztették a legfeljebb 15-20 másodpercre a török területek fölé berepülő idegen gép lelövésére, hanem az, hogy az orosz bombázók Észak-Szíriában már napok óta olyan területeket támadtak, ahol a törökök által barátnak tekintett csoportok – a szíriai törökök – állnak szemben Bassár el-Aszad rendszerével. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy helyes lett volna az orosz gép lelövése. Ellenkezőleg, azt aránytalan és indokolatlan reakciónak tartom, ami nemcsak az orosz–török kapcsolatokat rántotta egy csapásra a mélybe, de újabb akadályokat állított az egymással szemben egyébként is bizalmatlan két nemzetközi koalíció közeledése elé. Az ugyanis aligha lehet kétséges, hogy egymás ellenében nincs esély a szíriai helyzet rendezésére. Sőt, valószínűleg a konfliktusban érintett külső hatalmak akkor se jutnak érdemben előrébb, ha a térségben továbbra is párhuzamosan folytatják műveleteiket. Vagyis minél gyorsabban meg kellene egyezni arról, hogy a két koalíció tagjai kit tartanak barátnak és kit ellenségnek. Miután pedig ez megtörtént, el kellene kezdeni a katonai csapások közös megtervezését és végrehajtását.

Az egyeztetett fellépés ugyanis sokkal hatékonyabbá tehetné a két koalíció fellépését. És már azon is el kell gondolkodni, hogy miképp lehetne a szárazföldi műveletek hatékonyságát növelni. Lehet-e ebben az ügyben kompromisszumra jutni a szír kormányerők, a kurdok és a Nyugat által mérsékeltnek tekintett felkelő csoportok között? Ha lehet, akkor mi lehet a kiegyezés alapja? Ha pedig ez lehetetlen, mert az ellentétek feloldhatatlanok, akkor hajlandó-e a konfliktus külső érintettjei közül bármelyik is szárazföldi erőt bevetni és ezzel a korábbiaknál jóval komolyabb kockázatokat magára vállalni. Úgy tűnik, egyelőre nincs jelentkező, miközben az orosz gép lelövése előtt mintha ebben a tekintetben is változni látszott a helyzet.

A hónap közepén az orosz felsőház néhány tagja ugyanis azt a hírt szivárogtatta ki, hogy a parlament két házának közelgő együttes ülésén napirendre kerül a szárazföldi erők bevetésének ügye. Az ülésre ugyan sor került, ám a kérdés végül mégsem került napirendre. Ennek ellenére a kiszivárogtatás ténye mégis roppant figyelmet érdemlő. Egyfelől arra utal, hogy az orosz elnök és környezete elérkezettnek látta az időt arra, hogy szondázza egy ilyen döntés várható hazai és nemzetközi fogadtatását.

A várható kockázatok és veszteségek mérlegelésén túl még az orosz elnöknek is tekintettel kell lennie a hazai közvélemény reakcióira. A szíriai orosz beavatkozást ugyanis messze nem kíséri olyan erős társadalmi támogatás, mint kísérte az ukrajnait.

A kiszivárogtatással nyilván azt is próbálták valamiképp lemérni, hogy egy ilyen fordulathoz mit szólna a Nyugat. Honorálná- e ezt, és ha igen, akkor mivel? Másfelől a kiszivárogtatás még egy dologgal függhet össze, mégpedig az orosz légicsapásokat kísérő szárazföldi műveletek relatív lassúságával.

Az orosz vezérkar Műveleti Főcsoportfőnökségének vezetője eddig kétszer adott részletes tájékoztatást a szeptember végén megindított orosz légicsapásokról és az azokkal párhuzamosan zajló szíriai kormányerők által végrehajtott szárazföldi műveletekről. Az elsőre még október 30-án került sor. Ebből az derült ki, hogy a műveletek kezdetétől 350 négyzetkilométernyi területet sikerült a felkelők különböző csoportjaitól visszaszerezni. Ez Szíria összterületének 0,2 százaléka, míg az Aszad ellenőrizte területek alig 1 százaléka.

November 17-én újabb tájékoztatót tartott a vezérkar. 
E szerint tovább nőtt a visszavett területek nagysága, ám az továbbra sem több 500 négyzetkilométernél. Mindez arra vall – és ezt az időről időre megnyilatkozó független orosz katonai szakértők rendre megerősítik –, hogy egyelőre nem sikerült áttörést elérni. Moszkva már csak ezért is kénytelen mérlegelni szárazföldi erőinek esetleges bevetését. Ezt azonban aligha fogja megtenni, ha nem lát garanciát arra, hogy műveleteiben nem fogják akadályozni és kockázatvállalását nem fogják honorálni. Gépének minapi török lelövésével azonban alighanem egy időre nemcsak a két koalíció közti megegyezés, de az orosz szárazföldi erők bevetése is lekerült a napirendről.

(A szerző történész, Oroszország-szakértő)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!