Azt mondják, szó sincs kultúrkampfról, csak éppen a posztmodern, aberrált, deviáns hazaáruló értelmiség kicsit rosszul tűri, hogy töredeznek szét a balliberális véleménymonopóliumok.
Két teljesen különböző nézőpont csap itt össze: az egyik szerint a hivatalos kultúrpolitikának ízlésvilágot és értékrendet kell közvetítenie, ekképpen a kultúrát és a művészetet „felügyelet alá kell vonni”. A másik szerint a kultúra lényege a szabad és sokrétű önkifejezés, melynek egy magát demokratikusnak valló országban nem lehet köze az állami érdekekhez. Mivel mostanság egyre inkább az előbbi nézőpont kap kizárólagosságot, nincs miért csodálkozni azon, hogy a kormány arcpirulás nélkül rátenyerel az előadó-művészeti szcénára. Ahogyan Vidnyánszky Attila, a Magyar Teátrumi Társaság elnöki minőségében egy interjúban nyilatkozta: „Amit én a világról gondolok, azt próbálom a színházamon keresztül elmondani.” Ez így rendben is volna, ha nem jönne egy centralizált hatalom, aki megmondja, hogyan helyes gondolkodni a világról, s ha az új rezsim kultúrharcosai között nem lenne annyi sértett, aki most próbál revánsot venni az elmúlt évek vagy inkább évtizedek jogtalannak megélt mellőzöttségéért. Még a vitathatatlan tehetségű Vidnyánszky Attila is úgy érezte, megnyomorítja a szakmán belül az a liberáltöbbségű szemlélet, hogy „ha nem állsz be közénk, nem úgy csinálsz színházat, ahogy mi, akkor agyontaposunk”. S bár ő maga többször, több helyen hangsúlyozza, hogy érdemes volna megmaradni a szakmaiság talaján, azért azt is rendre hozzáteszi: nincs mit csodálkozni azon, hogy most azok akarnak elnyomni és eltaposni, akik annyi hosszú éven át tűrték a „másik oldal aránytalanul kivételezett helyzetét”.
Mi történik vajon, ha ebben a sértettségtől, indulatoktól hemzsegő diskurzusban egy a vélt elnyomás alól kitörni vágyó nemzeti kultúrkatona kerül hatalmi (értsd: pénzosztó) pozícióba az általuk aberráltnak és deviáns hazaárulónak bélyegzett értelmiséggel szemben? Akkor valami olyasmi történik, ami most zajlik ebben az országban. Itt van mindjárt ez a botrányos Nemzeti Színház-ügy. Alföldi Róbertet lehet szeretni, nem szeretni – a Jobbik például nem szereti, és a kormánypártok soraiban sem túl magas a népszerűsége. Pálffy István, a KDNP frakcióvezető-helyettese volt kedves megállapítani korábban: „nemzetpolitikai és kultúrpolitikai szempontból is súlyos károkat okoz a Nemzeti élén”. A nézők kissé másként gondolják, erről tanúskodnak a Nemzeti előadásainak látogatottsági adatai. Talán ezért akarnak biztosra menni azok, akik Alföldit nem szeretik: olyan „szakmai” bizottság bírálja el a Nemzeti igazgatói posztjára kiírt pályázatok anyagait, amely előre garantálja a vetélytárs Vidnyánszky Attila győzelmét. A bírálók majdnem felét – kilencből négy embert – ugyanis az a Színházművészeti Bizottság delegálja, amelynek elnöki tisztjét maga Vidnyánszky Attila tölti be. A testületben az Előadó-művészeti Iroda Színházművészeti Bizottságának jelöltjeként helyet kapott Kerényi Imre rendező (Vidnyánszky jelölte a POSZT zsűrijébe), Nagy Viktor rendező (jelenleg is Vidnyánszkynak dolgozik), Szigethy Gábor színháztörténész (Vidnyánszky jelölte a POSZT válogatójába) és Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház megbízott főigazgatója. Rajtuk kívül a miniszter jelöltjeként Révész Mária miniszteri főtanácsadó (sok egyéb mellett a Vidnyánszky vezette MTT résztulajdonosa is), a munkáltatói jogkör gyakorlójának képviseletében pedig az Emmi két, szintén nem pártatlan szakreferense vesz részt a testület munkájában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!