Arany Medve-díjas film a Méz, de kevesen fognak tülekedni érte a moziba. Főleg nem egy napsütéses késő őszi délutánon, amikor én egy pincemoziba bezárva, alig tucatnyi elvetemült kollégával együtt megnéztem. Címével ellentétben egyáltalán nem csöpögős, éppen hogy fajsúlyos alkotás.
Ám, ha kinyitjuk felé a szívünket, és túltesszük magunkat az akció, a zene és részben a párbeszédek hiányán, egyszerre csak emelni, ringatni kezd. Elsőre én is megszeppentem a csaknem kétórás, angol feliratos filmeposztól, melyben egy epilepsziás, egyszerű méhész és dadogós-diszlexiás fia mély szeretettel átitatott kapcsolatába kirándulhatunk a Karakórum óriás hegyei között, ahol még számon tartják Kanizsa ostromát a naptárban, melyből a kisfiú minden reggel felolvas. Az apa és a beszédzavaros kisfiú bensőséges suttogása a csak elvétve használt fizikai szeretetnyelvnél is gyöngédebb, miközben az édesanya kettőjük összhangja mellett szinte kívülálló a családban. De hát minek is kellene a sok nehéz szó, mikor a mély ragaszkodás minden apró gesztusban érezhető. Például mikor az apa cinkosan megissza a kötelező esti pohár tejet a fia helyett. Később pedig, miután az apa új mézlelőhelyek után kutatva örökre eltűnik az erdőben, a kisfiú issza meg végre a tejet, hogy édesanyját vigasztalja. Ezek a csendes emberek egymás nyelvét beszélik, és olyan harmónia árad minden tettükből, minden mozdulatukból, hogy a kegyelem érzése átjárja még a legzordabb szívű nézőt is. A kisfiú történetében azonban már megjelenik a szorongás is, mikor ő marad az utolsó az osztályban, aki nem kapott még kitűzőt hangos olvasásért. Végül ez a feszültség is olyan szépen, a szigorú tanár egyetlen együttérző pillantásával megoldódik, mint az édesapa elvesztése miatt érzett fájdalom és félelem a fiú édes álmában. Mi is csak azt kívánjuk, bár ölelne át és vigasztalna az erdő, mely olykor félelmetes és veszedelmes, míg máskor csupa mese és a legpuhább otthon. Bár manapság játszódik a történet, lehetne akár száz évvel korábban. Ahogy száz év múlva is bizonyára ugyanilyen komótosan, a globális civilizáció őrületétől távol zajlik majd itt az élet. Ez a lassúság sok nézőnek már az idegeire mehet, míg mások boldogan hallják meg végre a madárcsicsergést és szippantják be a ritkás, párától nehéz levegőt az ősöreg tájakon barangolva. Akármilyen szomorú is a mese, s olykor fájdalmasan szépek a képkockák, nem nehezedik a tragédia a szívünkre, talán mert az élet megértésének mélységes bölcsessége árad Semih Kaplanoglu filmjéből. Ebből a mézből csepegtet nekünk is, és egy kicsit gyógyulhat a lelkünk tőle.
(Méz, forgalmazza a Cirko Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
