Találós kérdés: mi a közös az 1960 óta megrendezett nyári olimpiai játékokban? Válasz: az, hogy a költségeit valamennyinek vadul alultervezték. Átlagban 179 százalékkal kerültek többe, mint amennyit a rendező város a tervezés első szakaszában kimutatott. (Montreal 20 éven át nyögte az általa felvett hitelek törlesztését és kamatait.)
Azt ugyan nem tudni, mi lesz a végső mérleg, de ha hinni lehet a londoni The Economistnak, akkor a brit kormány büdzséje messze túllépi az átlagot. Amikor London megkapta a rendezés jogát, kevesebb, mint 4 milliárd dollárral számoltak; ma már tudni, hogy a 4-es elé időközben odaírtak egy 1-est, és ez nem vicc. A görögök 2004-ben 10 milliárdot költöttek, azaz (még az inflációt is ide számítva) kevesebbet, mint a britek, csak épp az ország teljesítőképességét ez olyan arányban haladta meg, hogy egészen komoly közgazdasági elemzések innen számítják az immár apokaliptikus méreteket öltő görög adósságválságot.
Egyébiránt amikor a „költöttek” kifejezést használjuk, két különböző dolgot csúsztatunk egymásra. A rendezés jogát ugyanis mindig városok kapják, nem országok vagy kormányok, viszont gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy utóbbiak ne vállaljanak oroszlánrészt a lebonyolításhoz szükséges infrastrukturális beruházások kivitelezéséből. Klasszikus kivételek persze itt is vannak, tipikusan észak-amerikaiak: az Egyesült Államok szövetségi kormánya (Washington) se a Los Angeles-i (1984), se az atlantai (1996) olimpia megrendezését nem támogatta egyetlen fillérrel sem, viszont a szervező bizottságok ügyességének (Los Angeles: Peter Ueberroth elnök, a „bűvész”), eredeti megoldásainak (Atlanta: javadalmazás nélküli önkéntesek tömegei), nem kevésbé pedig a magántőke mozgósításának köszönhetően mindkét olimpia nyereséggel zárt: a Los Angeles-i igen naggyal, az atlantai kicsivel, de mégis…
Roppant érdekes, hogy ott, ahol igen nagy építkezések és (elsősorban) közlekedési (út, vasút) beruházások szükségeltettek, valamennyi kormány, illetve önkormányzat páratlan gazdasági fellendülést jósolt az olimpia utáni jövőre. Cameron, a jelenlegi brit miniszterelnök azt ígérte, hogy „minden arannyá válik”, amit beruháztak és négy éven belül a haszon elérheti a 20 milliárd dollárt is. Ehhez képest a kukacoskodó statisztikusok azt mondják, hogy Sydneyhez (2000) hasonlóan azok a költekezések, amelyek a Londonba látogató százezrek zsebét apasztják bankokban, éttermekben, szállodákban, ajándékboltokban a GDP-t legföljebb szezonálisan és 0,2 százalékkal lökik meg, amire én csak azt tudom mondani, hogy ahol a gazdaság stagnál – márpedig Nagy-Britanniában zéró növekedés közeli állapotban van – ott a kicsit is becsülni kell.
Ugyancsak érdekes, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szíve eddig rendre olyan városok felé húzott, ahol új stadionokat, vízisport-központokat, lakótelepeket, utakat, vasutakat kellett építeni, lefektetni – kizárólag az olimpia kedvéért, olimpiai jelvényekkel. A szerencsétlen Athén például Jacques Rogge, a NOB elnöke szemében valójában szerencsés, mert – így ő – ha a görög fővárost, kivált annak szívét nem újítják fel rohamtempóban, hogy alkalmas legyen egy olimpia forgalmának a lebonyolítására, akkor a görögök ma még nehezebb helyzetben lennének. Hm.
Ide kapcsolnám a következő találós kérdést: mi közös még? Nos az, hogy az olimpiák tömegnyi, azóta se használt létesítményt hagytak hátra, azaz a rendezők „tök” fölöslegesen dobtak ki pénzt. Athénban, de még Pekingben is grandiózus sportcsarnokok, versenypályák egész tömegét „nőtte be a fű”, azon egyszerű oknál fogva, hogy ahol a közönség addig nem mutatott érdeklődést olyan sportok iránt, mint a gyephoki, a kajak-kenu, asztalitenisz, a cselgáncs (Athén), vagy épp az atlétika, az ökölvívás, a birkózás (Peking), az érdeklődést az olimpia sem támasztotta fel. A túlméretezett létesítmények nagyjából-egészéből fölöslegessé váltak.
De azok szemében, akik függetlenül mindettől, csak városuk „píár”-jában voltak érdekeltek – Montreal, Los Angeles, Sydney, Athén, London nem, Szöul, Atlanta, Peking annál inkább –, ezek a tényezők elhanyagolhatóak. Ha valaki, mint a közkeletű mondás tartja, egy olimpia révén „fel akar kerülni a világ térképére”, annak csak ez a fontos. Ez idáig rendben van, minthogy azonban Londonban épp most üzemel be igazan az olimpia, nyugtáznunk kell egy sajátos paradoxont. Még a „bejaratott” városok is úgy gondolták, hogy az olimpiára ömleni fog a nép. A be nem járatottak meg inkább. Ehhez képest szorgos kutatok rájöttek, hogy az olimpiai turizmus: felhőkakukkvár. Nem hogy Athénban, Londonban, de meg Szöulban is (az volt). Azokban a varosokban ugyanis, ahova „amúgy is” készültek a turisták, olimpia idején egy szemmel nem lett több belőlük, mint egyébként, sőt. Az Athénba, Londonba készülő utazó, csak azért, hogy megkímélje magát az olimpia idején szokásos közlekedési káosztól, a megemelt szolgáltatási áraktól, általában elhalasztotta a vizitjét békésebb napokra. Az olimpia persze érdekli, de azt inkább otthon, tévén nézi, kezében egy hamburgerrel, pizzával (ha valaki hazafi: egy tál pörkölttel) meg egy doboz sörrel, s csak akkor indul útnak, ha az olimpiai láng kialszik. Cameron miniszterelnököt is ezzel csitítják a higgadtabb elmék. London a világ leglátogatottabb városa, nem igényel olimpiát ahhoz, hogy elárasszák a turisták. Néhány királyi esküvő, meglehet, jobb biznisz ráadásul. (Lábjegyzetként írom ide: amikor Dél-Korea es Japán közös labdarúgó-vb-t rendezett, Szöul valóságos turistaáradatra számított. Ami bejött – arra a pár hétre. Aztán összegezték az éves adatokat, és kiderült, hogy a foci semmit sem lendített a dél-koreai főváros „bruttó” idegenforgalmán. Ami kitermelődött a réven, elveszett a vámon.)
Egy további találós kérdés: igaz-e, hogy a nyári olimpiák vonzzak a legnagyobb tömegeket? Válasz: nem igaz. Ellentétben a közhiedelemmel, az olimpiai játékok mindig másodikként szerénykednek a labdarúgó-vb-k mögött, holott azokat csak egy sportágban rendezik. De az az egy közimádat tárgya. Nem öttusa.
Utolsó találós kérdés a deja vu szellemében: ki „kaszálja” a legtöbbet az olimpiákon? Válasz: mindig ugyanazok, a minálunk „arany fokozatúnak” nevezett csúcsszponzorok. Ezekből gyakorlatilag három van ma: a Coca-Cola, a Visa es a Samsung. Amióta a NOB-nál csúcsszponzorok lettek (1986 és 1997 között) részvényárfolyamaik évente 4-24 százalékkal növekedtek. Köszönhetően annak, hogy termékeiken egyfolytában ott viríthat az öt karika. Mind az öt világrészen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
