Kivételek azonban akadnak. Mert ki feledné azokat a fura figurákat, akik a legkevésbé sem az eredményességükkel hívták fel magukra a figyelmet, mint inkább különc alakításaikkal, akiknek sportcselekedetei valójában inkább a kudarckrónikákba illenek, a világ mégis inkább az esendőségükben is szerethető hétköznapi hősökként kezelte és kezeli őket mindmáig. A tömegsikerükre építő piaci szereplők pedig az általuk-rajtuk keresztül eladható termékekért kedvelték az illetőket – amíg azok hasznot hajtottak nekik.

Máskülönben – hogy a legfrissebb példával hozakodjunk elő –: ki a csudát érdekelne a hír, amit pedig a világsajtó rendesen felkapott, hogy a ma záruló norvégiai északisí-világbajnokságon indult utoljára Philip Boit, amúgy a sífutó mezőny egyetlen színes bőrű résztvevője, Kenya első téli olimpiai képviselője. Nagyjából el is mondtunk minden fontosat róla, tudniillik az utókornak megörökítendő, vagy figyelmébe ajánlható eredménye valójában sosem volt… Most Oslóban is – két embert azért megelőzve – a 118. lett a sprintversenyben, ha úgy tetszik, szerencsésen célba ért, de nem állítható róla, hogy előbbre lépett volna a nemzetközi rangsorban. Ahogy az egykori középtávfutóból lett sífutó nem alkotott maradandót bemutatkozásakor, az 1998-as naganói téli olimpián sem, ahová afféle ajándékként nevezte országa a havat előtte nemigen látott Boitot, és ahol a 92., vagyis tökutolsó helyezettként zárt – mégis váratlan és hatalmas népszerűségre téve szert. A média által is felkapott világkedvenc – egy fekete a fehér sportok csúcstalálkozóján – Japánban maga volt a kuriózum, akit már ekként fogadtak a 2002-es, Salt Lake City-i téli játékokon is, ahol a 64.-ként végzett – de már három riválisát megelőzve. Torinóban, 2006-ban öt vetélytársát maga mögé utasítva lett 92., s bár még további javítással kacérkodott, a 2010-es vancou­veri olimpiára már nem engedték oda a rajtvonalhoz, merthogy nem tudta teljesíteni a nemzetközi szövetség által megszabott kvalifikációs szintet. Az idei vb-re maradt hát a búcsú: egy kisembernek tetsző sportolóval, a sífutás afrikai „fehér hollójával” már nem találkozhatunk többé ilyen minőségében… Karrierjének nagy csinnadrattával történt tálalása természetesen(?) üzleti fogás is volt, egy ideig támogatójául szegődött az egyik sportszergyártó világcég is.

Hasonló megfontolás állt ama lécforgalmazó óriásvállalat szponzorációja mögött is az első nagy „sport-antihős”, a köztudatba rendkívül gyenge produkcióival „berobbanó” brit síugró, a gonoszkodók által Eddie, a Sas becenévvel illetett Michael Edwards felkarolásakor. A szigetországi kőműves, aki az 1988-as calgaryi olimpián lett – új brit csúcsa dacára – „toronymagasan” a legutolsó mindkét sáncon, éppen elesettségével szerzett magának híveket, ugyanakkor pedig azzal a végtelen kitartással is, amellyel elérte, hogy a síugrósportot egyáltalán nem kultiváló Nagy-Britannia reprezentánsaként megkapja a lehetőséget az ötkarikás indulásra. A kanadai téli csúcson Eddie barátunk szódásüveg-vastagságú szemüvegé­ben, arcán a maga által is utóbb elismert mélységes rettegéssel szállt alá a mélybe, hogy aztán a lehető legrövidebb idő alatt landoljon is a veszélyes lejtőn, s mint a világ legrosszabb síugrója a világ leggyengébb és legrövidebb ugrásainak gazdájaként zsebelje be az össznépi szeretetet.

A szintén Calgaryban debütáló jamaicai bobosok hasonlóképpen azzal teremtettek máig élő hírnevet maguknak – és a karibi országnak –, hogy olyanba ütötték az orrukat, amihez eredendően mit sem értettek… Az 1988-as alakításuk egyfelől hőstett volt a javából, hiszen jég nélküli, szárazedzésekkel „készültek fel” életük nagy kalandjára, az olimpiai bobpályán való lesiklásra, másfelől balga dolog is, hiszen hatalmasat buktak, szerencsére az égiek velük voltak, s megúszták súlyos következmények nélkül. Viszont óriási sztárokká váltak, akiknek vakmerő vállalkozását később filmen is megörökítették.
Egyenlítői Guineáról bizonyosan sokan nem is hallottak, amíg fel nem bukkant Eric, az Angolna, rendes polgári nevén Eric Moussambani. A 2000-es sydneyi olimpián indult 100 méteres gyorsúszásban úgy, hogy annak előtte 50-es medencét sosem látott (csak 20-ast, amiben odahaza gyakorolt), mi több, száz métert egyfolytában soha nem teljesített a vízben. Hát Sydneyben igen, de nem volt benne köszönet, hiszen az afrikai fiatalember a forduló után – végül több mint kétszer annyi időt eltöltve a medencében, mint a szám legjobbjai – kis híján az uszoda mélyén végezte… Gyakorlatilag felélte összes erőtartalékát, s onnantól már a túlélésért harcolva csak hosszadalmas szenvedés, kínos vergődés, rettenetes küzdelem árán tudott valahogy célba kecmeregni, a mezőny messze legrosszabb idejével persze.

Peter Buckleyt minden idők (egyik) legrosszabb profi ökölvívójaként jegyzik a ring világában, csekély tudása, és ebből fakadó förtelmesen rossz mérlege miatt. A 40 éves koráig – olykor hetente kétszer is – bokszoló angol keményfiú 300 meccset vívott, s töretlen hitének és kitartó gyakorlással megszerzett fizikumának köszönhetően csak 10-szer kapott ki KO-val, viszont „rendesen” annál többször: összesen 256 alkalommal hagyta el a szorítót vesztesként. Karrier­jének legpocsékabb szakaszában öt esztendőn át egyetlen meccsét sem tudta megnyerni. De legalább 2008-as búcsúja szépre sikerült, mintha az élet kárpótolni akarta volna szörnyűséges összmér­le­géért, merthogy utolsó – 300. – mérkőzésén győzött, pályafutása alatt 32-edszer, hiába gondolták úgy a rosszakarói, hogy meglesz a 257. „zakó” is. Az ellene fogadóknak kivételesen csalódniuk kellett…

Tiszteletre méltó, hogy sorozatos kudarcaik sem törték meg őket soha. Azzal a (csekély) talentummal, edzési-felkészülési-versenyzési lehetőséggel, ami megadatott nekik, érték el azt a keveset, és mégis nagyon sokat korunk – antihős mivoltjuk dacára – igenis kedvelhető béna világsztárjai.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!