Ilyen még nem volt: olasz–spanyol döntőt sem világ-, sem Európa-bajnokságon nem rendeztek idáig. A két együttes még a legjobb négy között sem találkozott soha, a maximum a vb-negyeddöntő volt. E párharcok egyikét 1994-ben Bostonban – Puhl Sándor játékvezetésével – a squadra azzurra 2-1-re nyerte.
Az utóbbi harminckét évben további négy alkalommal – legutóbb a gdanski csoportmérkőzésen – futottak össze a latin vetélytársak: az Eb-ken háromszor döntetlent játszottak (1980, 2008: egyaránt 0-0, 2012: 1-1), míg egyszer az itáliaiak nyertek (1988: 1-0). Az pedig, hogy az 1934-es világbajnokságon két meccset is vívtak a legjobb nyolc között – 1-1, majd a megismételt rangadón 1-0 az olaszoknak –, már tényleg csak történelem…
Mindebből kitetszik: Itália még nem vesztett nagy tornán a spanyolokkal szemben, jóllehet négy évvel ezelőtt a tizenegyesrúgásos sorsjátékban alulmaradt. S az eddigi eredmények arra utalnak: sok gól nem remélhető a vasárnap esti döntőn. Előrevetíti ezt az is, hogy az olaszok 20-2-es, a spanyolok 26-6-os gólkülönbséggel zárták a selejtezőket, míg az Eb-n három, illetve egy gólt kaptak. A szériájuk egyaránt bámulatos: mind a kvalifikációs szakaszban, mind a lengyelországi vetélkedőn veretlenek maradtak! Az itáliaiak összmérlege 10 győzelem, 5 döntetlen, az öttagú selejtezőcsoportban szereplő spanyoloké 11 győzelem, 2 döntetlen.
Nem is mondja senki, hogy érdemtelenek játsszák vasárnap este Kijevben a földrész csúcstalálkozóját…
Pedig az Eb előtt, a „hagyományos” itáliai vesztegetési botrány kitörésekor Giancarlo Abete, az Olasz Labdarúgó Szövetség elnöke még így magyarázkodott: „Nálunk nem csupán a calcio van válságban.” Ide nekünk azt a krízist… (Bár ezt kívánnunk sem kell, fogadásicsalás-ügyben már az olaszok színvonalán vagyunk. Másban, sajnos, közel sem.) Az azúrkék válogatott azonban épp olyan ragyogóan kezelte a kritikus helyzetet, mint futballistái a labdát, és az egyenes kieséses szakaszban maga mellé állította Európát. Mind az angolok, mind a németek ellen meggyőző játékot produkált a csapat; noha a briteket csak a tizenegyespárbajban múlta felül, a két mérkőzésen – a tiszta gólhelyzetek alapján – akár tíz gólt is szerezhetett volna az együttes. Balotelli csak az elődöntőre lett „Szuper Mario”, viszont Buffon és a védelem a szokásos itáliai hatékonysággal működött, a középpályás sor pedig egészen kiválóan mozgott és mozgatott, sőt a harminchárom éves Pirlo a torna talán legnagyobb egyéniségévé emelkedett a legszebb napjait idéző – és a Maestro „megfiatalodása” miatt kiváltképp lenyűgöző – dirigálásával.
A spanyolok szintén ámulatba ejtőek, hiszen egyenes kieséses szakaszban 2008 óta nem kaptak egyetlen gólt sem, sőt találkozóik túlnyomó részében a kapujuk környékére sem jutottak az ellenfelek. Casillasnak csak nagy néha kell megmutatnia különleges klasszisát, egyébként akár pasziánszozhatna is a gólvonalon, hogy valamiképpen feloldja örökös magányát. Noha a portugálokkal vívott mérkőzés után megannyi kritika érte a spanyol labdarúgókat – nem hazájukban, ahol változatlanul és igazán érthetően büszkék rájuk –, arról semmiképp sem szabad elfeledkezni, hogy a meccsek menetét ezen az Eb-n is rendre ők szabták meg, a játék általában a szerint alakult, ahogyan azt Del Bosque és csapata akarta. Igaz, a riválisok védőharmadában most nem ment úgy a „tiki-taka”, mint máskor, de az ellenfelek eleve úgy álltak fel, hogy legalább hét-nyolc ember fogadja az Európa- és világbajnoki címvédő futballistákat a tizenhatosnál. A vetélytársak tudták: ha akár csak valamelyest nyíltabban játszanak, akkor könnyen beleszédülhetnek a „flipperezésbe”…
Az olaszok nagy előnye a többiekkel szemben, hogy nekik kell a legkevésbé alkalmazkodniuk ehhez a stílushoz, mert a rövid passzos futballban ők is otthon vannak, technikai képzettségük, intelligenciájuk – és egyáltalán: az a szellem, hogy a labdarúgást gondolkodva kell játszani – hasonlít a spanyolokéhoz. Ennél fogva a döntőn sok taktikai és egyéb finomság várható, de a mérkőzés nem egymástól alapjaiban különböző futballkultúrák összecsapása lesz.
Győztes viszont csak egy lehet.
Még ha a trónján maradó vagy az új Európa-bajnok is: eredeti latin.
Az Eb meglepetése: az ezerszer leírt olaszok
Ha a dánok 1992-ben a strandról nyertek Eb-t, akkor némi túlzással és kellő iróniával mondhatjuk, hogy az olaszok ezúttal valami hasonlóra készülnek a tárgyalóteremből. Persze ez alighanem a kelleténél nagyobb túlzás, hiszen a válogatott edzőtáborából előállított Criscito azonnal kikerült a keretből, míg az utóbbi időben gyanúba keveredő Bonucci és Buffon (utóbbi állítása szerint Rolex-órákért és nem egy manipulált meccsért fizetett 1,5 millió eurót egy köztudottan internetes fogadásokkal foglalkozó pármai férfinak) ellen jelenleg nem zajlik eljárás. Mindenesetre ahhoz képest, hogy Cesare Prandelli szövetségi kapitány (képünkön) egy héttel az Eb-rajt előtt azt mondta, „nem probléma, ha a bundabotrány miatt Olaszországot kizárják, ha az segíti a megtisztulást”, ma este magyar idő szerint 20.45-től döntőt játszanak Kijevben a spanyolokkal. És hiába számít „jó előjelnek” az azzurriknak egy-egy bundaügy (1982-ben és 2006-ban a botrányok ellenére egyaránt vb-t nyertek), azért a torna kezdetén az internetet elárasztó „ki nyeri az Európa-bajnokságot?”-szavazásoknál csak elvétve lehetett látni kétszámjegyű százalékos eredményt az olaszok neve mellett. Mindez persze nem csoda, hiszen a felkészülési időszak is pocsékul sikerült Prandelliéknek, az utolsó három barátságos meccsükön három vereséget szenvedtek, egy héttel az Eb előtt 3-0-ra kaptak ki az oroszoktól. A többség még a negyeddöntők után sem adott sok esélyt a csapatnak, most pedig, tudva, hogy milyen sokan elégedetlenek a spanyol „tiki-takával”, még az is lehet, hogy a semleges szurkolók körében ők lesznek népszerűbbek vasárnap este. Előfordulhat, hogy a spanyolok megbánják, hogy amikor lehetőségük lett volna rá, nem küldték haza Balotelliéket: ha a csoportkör utolsó fordulójában a horvátokkal 2-2-et játszanak, az olaszok már otthonról nézték volna az egyenes kieséses szakaszt. Persze a fair play fontos – csak épp sovány vigasz az ezüstérmesnek.
Az Eb csalódása: hervadt tulipánok
„Mi a különbség a holland válogatott és az „i” betű között? Az „i” betűnek van egy pontja” – szól az Európa-bajnokság alatt született vicc, amely, legyünk korrektek, az ír csapatra is illik. Igen ám, de amíg az írek legfeljebb egy tisztesebb helytállásban bízhattak, addig a hollandokra a szakértők és a fogadóirodák a torna előtt – a spanyolok és a németek után – harmadik legesélyesebb gárdaként tekintettek. A két évvel ezelőtt vb-döntőig menetelő válogatott kerete látszólag nem is változott sokat, igaz, a csapatkapitány van Bronckhorst visszavonult. Időközben azonban kezelhetetlenek lettek a sztárjátékosok közötti ellentétek, a kiesés után lemondó Bert van Marwijk szövetségi kapitány pedig képtelen volt fegyelmet tartani. Arjen Robben (képünkön) a hírek szerint egyenesen közutálatnak örvend, egy név nélkül nyilatkozó játékos szerint például a válogatott tagjainak többsége annak is örült, amikor Robben a Bayern München játékosaként büntetőt rontott a Chelsea elleni BL-döntő hosszabbításában. „Ha belövi és megnyerik, még arrogánsabb lett volna és soha többé nem passzolt volna senkinek” – mondta az érthetően anonimitásban maradó futballista. Robben-passzt így sem sokat láttunk ezen az Eb-n, de persze nem lehet mindent az ő nyakába varrni, hiszen ahhoz, hogy a Premier League és a Bundesliga gólkirályát is soraiban tudó csapat 3 meccsen 0 ponttal és 2 rúgott góllal essen ki, többek együttes csődjére volt szükség.
Az Eb rejtélye: Cristiano Ronaldo és az ötödik büntetô
A portugál – spanyol elődöntő utolsó pillanatai: Cesc Fábregas tizenegyese a kapufáról keresztbe vágódik, de végül a hálóban köt ki. Miután a portugál drukkerek túljutottak a kiesés okozta sokkon, alighanem legtöbbjük feltette a kérdést: miért nem lőtt Ronaldo? Nos, azt biztosan tudni lehet, hogy amennyiben sor került volna rá, a Real Madrid sztárja rúgta volna az ötödik portugál tizenegyest. Mindez azért különös, mert a csapatok legjobb rúgóit a lista elejére szokás írni, hiszen, ahogy ez az eset is mutatja, a negyedik és ötödik emberekre már nem is biztos, hogy sor kerül. Ronaldo a mérkőzés után azt nyilatkozta, a sorrend Paulo Bento szövetségi kapitány döntése volt, ő csak elfogadta azt. Bento már úgy fogalmazott, közösen állapodtak meg a forgatókönyvről, két nappal a találkozó után a csapattárs Nani pedig már egyenesen azt állította, Ronaldo maga kérte, hogy ötödik lehessen. Nani szerint erre azért került sor, mert Ronaldo hős akart lenni, ő akarta belőni a mindent eldöntő tizenegyest. Mint mondta, a csapatnak ezzel szemben éppen arra lett volna szüksége, hogy a csapatkapitányuk mutasson példát és vállalja magára a kezdést, ám Ronaldo a saját érdekét a csapaté elé helyezte. A „mi lett volna, ha” kezdetű mondatok relevanciáját persze ismerjük a sportban, de az tény, hogy miután a spanyolok elrontották az első büntetőt, egy sikeres portugál kezdés egészen máshogy alakíthatta volna a párbajt. Más kérdés, hogy Ronaldo is hibázott már idén 11 méterről: a Bayern elleni BL-elődöntőben Kakáéhoz hasonlóan az ő kísérletét is védte Neuer.
Összeállította: Beró Zsolt
Mi így látjuk
A VH álomtizenegye
Gianluigi Buffon: néhány bizonytalanságtól eltekintve mind az öt meccsen jól védett és a kapuból is csapatkapitányhoz méltóan tüzelte társait. Mindez persze igaz Iker Casillasra is, de Buffon mellett szól, hogy neki jóval több dolga akadt.
Philipp Lahm: az olaszokkal szembeni hibája (ő ragadt be Balotelli második gólja előtt) ellenére helye van a csapatban. Főleg, mert ráfér egy kis sikerélmény, miután a Bayernnel minden fronton ezüstérmes, a válogatottal pedig csak Eb-bronzérmes lett.
Pepe: talán ő szolgált rá leginkább a bronzérmes portugál csapatból, hogy bekerüljön a legjobbak közé. Az Eb-n is hozta az ellentmondást nem tűrő, kemény védőmunkáját, amelybe ezúttal szerencsére a szokottnál kevesebb durvaság vegyült.
Sergio Ramos: a Real Madrid másik belső védője, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy az ellenfelek eddig összesen egyszer tudták bevenni Casillas kapuját. A portugálok elleni tizenegyesével pedig talán feledtetni tudta a Bayern elleni BL-elődöntőn fölévágott büntetőjét.
Jordi Alba: kitűnően helyettesítette a 2010-es világbajnokságon még a spanyol csapat alapemberének számító Capdevillát a balhátvéd poszton. A franciák ellen volt igazán elemében, nem rajta múlott, hogy három zseniális passza közül csak egyből született gól.
Daniele De Rossi: az első két meccsen még kényszerből középhátvédként játszatta őt Prandelli, de ott is remekül helyt állt. Az angolok ellen csípősérülés miatt lecserélték, sokáig kérdéses volt a további játéka, de az elődöntőben ismét 90 percet játszott és labdaszerzéseivel alaposan kivette részét a németek legyőzéséből.
Xabi Alonso: az egész tornán jó formát mutat, mégis muszáj kiemelni a negyeddöntőt, ahol a franciák elleni duplával ünnepelte 100. válogatottságát.
Mesut Özil: a sokáig megállíthatatlannak tűnő német válogatott támadásainak talán legfontosabb láncszeme volt. Az olaszok ellen értékesített kései büntetője mellett kiosztott három gólpasszt, ezzel vezeti az Eb kanadai táblázatát.
Andrea Pirlo: sokadvirágzását élte a szezon során a Juventusban és a formája kitartott az Eb-re is. Ő jegyzi a torna eddigi egyetlen szabadrúgásgólját, de a németek elleni elődöntő 5. percében láthattuk, hogy ha kell, a saját gólvonalán állva menti meg csapatát. Bár saját bevallása szerint Messi és Ronaldo miatt esélye sincs az Aranylabdára, egy emlékezetes döntőbeli teljesítménnyel még változtathat ezen.
Andrés Iniesta: egyelőre a gólokkal és a gólpasszokkal is adós, ennek ellenére nehéz lenne olyan spanyol támadást találni, amelyhez nincs köze. Két éve a vb-finálét már eldöntötte és ez a nyilatkozatok szerint elég is arra, hogy az olaszok ma tőle tartsanak leginkább.
Mario Balotelli: ha az elődöntők előtt állítottuk volna össze ezt a csapatot, alighanem egy másik Mario, jelesül Gomez szerepelne ezen a poszton. A németek „Szuper Mariója” azonban a legfontosabb meccsen tűnt el a mezőnyben, míg az olaszoké éppen akkor villogott. Igazán megmenthetné a csatárok becsületét azzal, hogy legalább négy gólig eljut.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!