A 2012-es év – a többi közt – a labdarúgó Európa-bajnokság esztendeje. Most kezdődő sorozatunkban felidézzük a korábbi kontinenstornákat, az Eb fontosságán túl már csak azért is, mert egészen kitűnő memóriára van szükség ahhoz, hogy bárki magyar részvételre emlékezzen...

 
Albert elől ment Iribar kapus, Spanyolország 2-1-re verte Magyarországot az 1964-es Eb elődöntőjében

Pedig a történet honfitársainkkal kezdődött: az első Eb-selejtezőt (1958. szeptember 28-án) a Szovjetunió és Magyarország együttese játszotta. Nem kellett volna annyira sietni: Moszkvában 3-1-es vereséget szenvedett a csapat... Aztán Budapesten 1-0-ra kapott ki, s mivel összesen tizenhét ország jelentkezett a Nemzetek Európa Kupájára, a válogatott az egyenes kieséses rendszerben már az első fordulóban elköszönt. A szovjet együttes viszont mindvégig versenyben maradt – nem utolsósorban azért is, mert Franco fasiszta diktátor nem engedte kiállni a spanyol csapatot a „kommunisták” ellen, pontosabban a repülőtérről visszarendelte a Moszkvába induló labdarúgó-küldöttséget –, sőt a legjobb négy közé három keleti válogatott jutott. Ebben szerepe volt annak is, hogy Anglia, az NSZK vagy Olasz­ország nem nevezett, bár a csehszlovák, jugoszláv, szovjet trió a legjobbakkal vetekedett. A négyes döntő házigazdáját, a francia együttest például mindhárom válogatott megelőzte. Pedig a keretükben kilenc Reims-játékost felvonultató vendéglátók 3-1-re, majd 4-2-re is vezettek a jugoszlávokkal szemben... Ám a 75. percben Knez 4-3-re szépített, majd a húszéves Drazsen Jerkovics, aki az 1960-as Eb előtt két hónappal, az angolok elleni londoni 3-3 alkalmával debütált a nemzeti tizenegyben és a franciák ellen szerepelt másodszor a válogatottban, két perc alatt elért két „jugóllal” fordított. Az 5-4 minden idők Európa-bajnoki gólrekordja, a döntőben azonban csak egyszer iratkoztak fel a „kékek” – név szerint Galics –, ám Metreveli egyenlített, majd a kétszer negyedórás hosszabbítás 23. percében a szovjet válogatott 23 éves centere, Viktor Ponyegyelnyik (a vezetékneve hétfőt jelent) szovjet ünnepnappá tette a vasárnapot (2-1).

A párizsi Parc des Princes-ben, azaz a Hercegek Parkjában elvtársak tündököltek, mint Greta Garbo – Jakusova elvtársnő szerepében – a Nyinocska című amerikai filmben...

Négy évvel később, az 1964-es Eb-n Franco már nem térhetett ki a szovjet–spanyol mérkőzés elől, mivel az volt a döntő, és a meccset Madridban rendezték. A magyar csapat is játszhatott a Bernabeu stadionban, hiszen az immár jelentkező angolokat Párizsban 5-2-re verő franciák kétszeri fényes legyőzésével – idegenben 3-1, a Nép­stadionban 2-1 – a legjobb négy közé jutott. A „Budapest-válogatottat” az első számú favoritnak tartották Európában, ám a Spanyolországba hat FTC- (Mátrai, Novák, Rákosi, Varga, Albert, Fenyvesi), öt Vasas- (Szentmihályi, Mészöly, Sárosi, Ihász, Farkas), valamint két-két Újpest- (Solymosi, Bene), Honvéd- (Komora, Tichy) és MTK-játékossal (Nagy István, Sipos) utazó együttes százhúsz perces küzdelemben alulmaradt a vendéglátó spanyol csapattal szemben (1-2). A társaságot súlyos kritikák érték amiatt, hogy „merészelt” Madridban, a hosszabbításban kikapni, s a harmadik helyért a dánokkal vívott találkozón Mátrai, Sárosi, Nagy, Komora és Tichy helyén Novák, Ihász, Solymosi, Varga és Farkas játszott. (Micsoda első és második sor!) A jobbhátvéd Novák Dezső tizenegyesből és szabadrúgásból is a hálóba küldte a labdát, így a rendes játékidő 1-1-e után a ráadásban 3-1-re sikerült nyerni Barcelonában, s a bronz a magyar futball egyetlen érme az Eb-k történetében.

Az arany (29 nemzet versenyében) a spanyoloké lett, akik a legjobb tizenhat között az olaszokat kiejtő szovjet válogatottal vívott döntőben is ragaszkodtak a 2-1-hez. A Kreml nem tiltotta el az ibériai utazástól fiait, ám nem biztos, hogy Moszkvában boldogok voltak az ezüsttel...

A következő alkalommal új fejezet kezdődött abban az értelemben is, hogy a jelentkezőket selejtezőcsoportokba osztották, és a Nemzetek Európa Kupája elnevezést Európa-bajnokságra változtatták. A magyar válogatott megint a legnagyobb esélyesek közé tartozott, ennek megfelelően kronológiailag is elsőként jutott az egyenes kieséses negyeddöntőbe (Hollandia 2-2, 2-1, Dánia 6-0, 2-0, NDK 3-1, 0-1). Lipcsébe már úgy ment a csapat, hogy behozhatatlan előnnyel vezetett, a tét nélküli vereség azonban váratlanul meghatározta a továbbiakat: Csanádi Árpád felvetette, hogy nem kellene-e hazahívni az akkor már hét éve az NDK szövetségi kapitányaként tevékenykedő Sós Károlyt, mire Illovszky Rudolf szakvezető lemondott, és hiába próbálták visszatartani (már csak azért is, mert Sós nem akart kispadot váltani), nem másította meg elhatározását.

Ez súlyos következményekkel járt, hiszen a legjobb nyolc között – Sós első két magyar kapitányi megjelenése alkalmával – a szovjet csapat elleni itthoni 2-0-s győzelmet 3-0-s vereség követte Moszkvában. A „vörösök” tehát háromból háromszor kerültek a négy közé, és csak egészen különleges balszerencsével estek el attól, hogy a döntők tekintetében is triplázzanak. Az Eb-rendező olaszokkal 0-0-t értek el, majd a továbbjutásról pénzfeldobás határozott: naná, hogy a házigazdák „nyertek”... A squadra azzurra a döntőben sem győzött egykönnyen: az olasz–jugoszláv csúcstalálkozó előbb 1-1-gyel zárult, igaz, a megismételt találkozó harminc perc alatt eldőlt (2-0). Mitics jugoszláv kapitány csak egy, Valcareggi itáliai mester viszont öt poszton változtatott, és a Rosato, Salvadore, Juliano, Lodetti, Prati kvintett helyett Castanót, Ferrinit, De Sistit, Mazzolát, Rivát bevető vendéglátók frissebbek voltak az első meccset negyvennyolc óra múltán követő „visszavágón”. A második olasz gólt az Eb-n bemutatkozó húszéves varesei Anastasi, a nézőcsúcsot pedig az előcsatározások során rendezett skót–angol mérkőzés (1-1) érte el. Glasgow-ban, a Hampden Parkban 130 711 szurkoló tolongott: ennél nagyobb közönséget Eb-mérkőzésen máig nem jegyeztek.

A harmincegy nevezőnél, ha addig nem is, azóta már volt több...

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!