Tényleg elhanyagolható különbség, hogy az olasz miniszterelnök a vörös-feketék elöljárójaként februárban „betöltötte” a huszonötöt, míg a brit szakvezető novemberben érkezik a jubileumhoz.

Ami biztos, 2011-ben a Milan is, a Manchester United is bajnok.

Hozzá lehet tenni: mint rendesen.

Merthogy e két ember új korszakot nyitott az itáliai és az angol futball zászlóshajójának korábban sem sikertelen történetében. Nem az évforduló, hanem az eredmények mondatják ezt mindenkivel, aki a „több mint sport”, azaz a labdarúgás híve szerte a világon.

Berlusconi négy esztendővel azután vásárolta meg a Milant, hogy az együttes kiesett a Serie A-ból. (Fogalmazhatunk úgy is: akkor vált klubtulajdonossá, amikor a magyar válogatott mindmáig utoljára vb-részvevő volt…) Építési befektetőként újjáépítette az éppen romos palotát szépen. Noha – itáliai pletykák szerint – az örök rivális Internazionalénak szurkolt, ráadásul alelnökének a Juventus-drukker Adriano Gallianit választotta, mindent megtett azért, hogy a Milan lekörözze két legnagyobb vetélytársát.

Szó, mi szó: halhatatlan csapatokat hozott össze. A nyolcvanas évek végére elérte, hogy Arrigo Sacchi edző vörös-fekete alakulatát (legalább) úgy emlegessék, akár Nereo Rocco hajdani, klasszikus Milanját. A gárda – Franco Baresivel, Paolo Maldinival, Ancelottival, Donadonival, s főként a holland trióval, Rijkaarddal, Gullittal, Van Bastennel – uralta a világ klubfutballját: az 1989-es BEK-döntőt például 4-0-ra nyerte Barcelonában a Steaua ellen.

Aztán 1994-ben Athénban a Barcelonát verte 4-0-ra a Milan, még mindig Maldinival és Donadonival, de már új légióval: Desailly-val, Bobannal, Szavicseviccsel. Berlusconi ebben az időszakban kapcsolta össze a futballt és a politikát, hiszen pártjának a „Forza Italia!” nevet adta, az olasz füleknek pedig igazán jól csengett a squadra azzurra hagyományos buzdítása. Pláne, hogy ’94-ben vb-döntőt vívott az itáliai nemzeti együttes… A „Lovag” nem hiába hirdette, hogy „a pályán és a választásokon is menni fog”, s bár miniszterelnökként – enyhén szólva – vegyes a megítélése, a Milannal maradandót alkotott, hiszen az ezredforduló utáni esztendők is a nyolcvanas-kilencvenes évek európai diadalait idézték. A 2003-as, majd a 2007-es elsőséget persze már egy új generáció „szállította”, de a Nesta-, Pirlo-, Seedorf-, Kaká-, Sevcsenko-féle garnitúra sem volt kevésbé kiemelkedő, mint az előző korosztályok. (Most éppen Pirlóékat igyekszik lecserélni Berlusconi, mert az idei bajnoki címben a régiek közül csupán Nesta játszott főszerepet, a prímet – a középhátvéden kívül – Thiago Silva, Ibrahimovic, Alexandre Pato és Robinho vitte.)

A lényeg: tizennyolc bajnoki címéből tizenegyet, hét BEK- és BL-elsőségéből ötöt, négy Világkupa- (klub-vb-) győzelméből hármat szerzett a Milan a Berlusconi-érában. És a nagy átalakítás terve arra utal, hogy a „háttérben lévő” miniszterelnök mielőbb látni szeretné, amint nyolcadszor is a vörös-feketékhez kerül a Bajnokok Ligája serlege…

Ferguson szintén a BL-trófeáról álmodik, de ő már május 28-án ünnepelni akar, hiszen Barcelona–Manchester United döntő lesz a londoni Wembley-ben. Sir Alex dirigálásával eddig kétszer aratott a brit együttes a kontinens legnagyobb klubtornáján, és az első alkalommal (1999-ben) a szakvezető mesternégyest ért: az MU nyerte a bajnoki címet, az FA Kupát, valamint a klub Világkupát is. Micsoda felhozatal! Kiváltképp ahhoz képest, hogy Ferguson első manchesteri évadában az angol bajnokság szerény tizenegyedik helyét szerezte meg az együttes…

A különbséget Ferguson le tudná zongorázni, hiszen szenvedélyes amatőr billentyűs; épp olyan hévvel játszik, amilyen átszellemültséggel szurkolt az édesapja a Celticnek akkor is, amikor az ifjú (ma már a hetvenhez közeledő) Alex a Glasgow Rangershöz szerződött futballistának… De – noha a maga korában figyelemre méltó, 65 ezer fontos labdarúgó volt – nem játékosként váltotta meg a világot. Trénerként véghezvitte, hogy Spanyolország mindkét legendás klubját másodhegedűssé tette a KEK-döntőben (1983: Aberdeen–Real Madrid 2-1, 1991: Manchester United–Barcelona 2-0). Ehhez járult a két BL-diadal, továbbá a két Világkupa- győzelem, a tizenkét angol bajnoki cím, az öt FA Kupa- és négy Liga Kupa-elsőség.

Sikeresebbé vált, mint a Manchester United „atyja”, Sir Matt Busby, s a labdarúgás történetéből kitörölhetetlen csapatokat alakított ki Schmeichellel, Gary Neville-lel, Beckhammel, Roy Keane-nel, Yorke-kal, Andy Cole-lal, aztán Van der Sarral, Ferdinanddal, Scholesszal, Cristiano Ronaldóval, Rooney-val vagy a „többgenerációs” Giggsszel. Hét évvel ezelőtt már az ezredik mérkőzését számolta a Unitednál, ahol – egyebek közt – azért is különleges karriert futott be, mert skótként vált hőssé Angliában.

Pályafutása és ő maga: Manchester Unikum.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!