Kilenc részvételből három arany-, egy ezüst- és egy bronzérem: ez a magyar mérleg az olimpia labdarúgótornáin és ezzel Magyarország vezeti az éremtáblázatot a férfi futballban. Tekintélyes statisztika egyfelől, bár azt is le kell szögezni: a futballban 1930, az első világbajnokság megrendezése óta korántsem játszanak főszerepet az ötkarikás játékok. Másfelől szomorú adat, hogy 1972, a legutóbbi döntős szereplés óta hazánk labdarúgói csak egyszer (1996-ban) jelentek meg az olimpián, és akkor is pont nélkül távoztak.

 
1964, Tokió, labdarúgódöntő: magyar gól a csehszlovák kapuban

Mint a magyar futballban általában, marad megint a régmúlt, azzal együtt is, hogy honfitársaink eleinte epizodisták voltak. Az idén ülhetnénk meg az első részvétel századik évfordulóját, de a centenáriumon nincs mit ünnepelni, hiszen az 1912-es, stockholmi premieren az angolok 7-0-s vereséget mértek a magyarokra. Középcsatáruk, Harold Walden öt gólt szerzett, miután Bodnár Sándor 0-0-nál elhibázta a tizenegyest… A vigaszágon viszont volt sikerélmény: a németeket 3-1-re, az osztrákokat 3-0-ra győzte le a 0-7-es csapat, és a korszak legendás itthoni alakja, Schlosser Imre a két „kárpótlási” meccsen négyszer küldte a labdát a kapuba.

Tizenkét esztendővel később a lengyelek elleni csont nélküli ötössel mutatkozott be Párizsban a magyar együttes, amelyben olyan nagyságok futballoztak, mint Orth, Fogl II, Mándi, Braun, Opata vagy a később a labdarúgó-történet legnagyobb edzői közé emelkedő Guttmann. A hírességeket azonban a második fordulóban „egyiptomi csapás” érte: 4371 néző ámult, hogy a húszas évek nemzetközi klasszisainak Ibrahim Yakan „berámolt” kettőt, és az ismeretlen egyiptomiak közül Husszein Hegazi is bevágott egyet (0-3).

Ismét tizenkét év kellett az újabb szerepléshez, de 1936-ban már nem a legjobbak képviselték Magyarországot az olimpián, és az amatőrök számára mindjárt az első forduló a finálét jelentette. A végeredmény megint 3-0 volt, csak ezúttal a duplázó lengyel Gad alakította „Ibrahim Yakant”, míg társa, Wodarz „Husszein Hegazit”…

Majd 1952-ben elindult a nagy sorozat. Az Aranycsapat százszázalékos teljesítménnyel, öt győzelemmel, húsz szerzett és két kapott góllal hódította el az aranyérmet, miközben megváltozott a világ: a szocialista országok – amelyekben elvben nem volt profizmus – a legjobbjaikkal, a nyugatiak viszont az amatőrjeikkel léptek pályára. Puskás Ferenc és társai persze bármilyen erősségű tornán az elsőség várományosai lettek volna, de számukra és az utánuk következő generációk számára is nagy előnyt jelentett, hogy rendre a pótcsapatát szerepeltette Brazília, az NSZK és az összes többi nagy futballnemzet (amilyen Magyarország is volt hosszú évtizedekig). Így fordulhatott elő 1960-ban, hogy az Orth György tréner dirigálta peruiak elleni 6-2 után a franciákat 7-0- ra verte a magyar csapat, amely Rómában inkább B, mint A válogatott volt, mivel Göröcs és Albert játszott ugyan, de Grosics, Mátrai, Sárosi, Sándor vagy Tichy nem. (Már csak azért sem, mert a NOB hozott egy szabályt, hogy vb-n szerepelt játékosok nem vehetnek részt az olimpián. Ezzel végképp sokadlagossá vált az ötkarikás futballtorna.) Az elődöntőben a dánok megállították a magyarokat (0-2), és nem sokan lelkesedtek idehaza, hogy a harmadik helyért vívott találkozón 2-1-es javítás következett a vendéglátó olaszokkal szemben, akik igazán tehetséges fiatalokat vonultattak fel (Burgnich, Salvadore, Trapattoni, Rivera, Bulgarelli).

1964 Tokió aztán 1952 Helsinkire emlékeztetett: öt győzelem, száz százalék, 20-6. Bene Ferenc Marokkó ellen hatból hatot, az Egyesült Arab Köztársaság csapatával szemben hatból négyet vállalt, és Csernai Tibor is négyszer keserítette el – vízilabdameccset idéző találkozón – a jugoszlávokat (6-5). Bene végül 12 góllal lett Tokió mesterlövésze, miután a döntőben (2-1) a csehszlovákoknak sem kegyelmezett.

Hatvannyolcban Mexikóban homokszem került a gépezetbe: Ghána ellen csak 2-2-re tellett. Igaz, a további öt találkozó mindegyikét megnyerte a magyar együttes, összesen 16-1-es gólkülönbséggel. A japánok ellen (5-0) Szűcs Lajos három, Novák Dezső két gólt ért el, Dettmar Cramer német edző pedig – a páros produkcióját látva – mindkét játékost meghívta a Brazília– Világválogatott mérkőzésre, amelyre Albert Flórián és Farkas János eleve hivatalos volt (így Rióban a brazilok után a magyarok sorakoztak a legtöbben). A mexikóvárosi döntőben De Leo olasz játékvezető az első félidő végén, 2-1-nél három bolgár játékost is kiállított, így csak Menczel, Fazekas, a két Dunai (Antal és Lajos) meg a többiek nagylelkűségén múlt, hogy a hiányos ellenfél megúszta 4-1-es vereséggel. Ezen az olimpián a kiutazott keret minden tagja szóhoz jutott, egyet kivéve, aki „nem kért szót”: Varga Zoltán, a magyar futball nagy tehetsége még a mérkőzések előtt távozott az olimpiai szállásról és ezzel sok-sok évre Magyarországról is.

Negyven évvel ezelőtt volt a mindmáig utolsó magyar olimpiai döntő (ahogyan Eb-szereplés is). A müncheni csúcstalálkozóig öt győzelemmel, egy döntetlennel (az ifjú Falcaót és Dirceut bevető brazilokkal szemben), 17-3-as gólkülönbséggel jutottak el a húsz esztendő után ismét az A garnitúrával felvonuló honfitársaink, de az első helyért vívott mérkőzésen Várady Béla hiába szerzett vezetést, Kazimierz Deyna, a lengyelek karmestere, merthogy ők is A-csapattal indultak, két góllal fordított (1-2).

Azóta csupán annyit jegyezhettünk fel, hogy Dunai Antal – aki 1964-ben, 1968-ban és 1972-ben egyaránt kerettag volt – ismét megfordult egy olimpián, mint a boldogtalan 1996-osok szakvezetője…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!