A versenyt egy éve azért kellett törölni a naptárból, mert az Észak-Afrikából induló tüntetéshullám februárra Bahreint is elérte, a rendezők pedig nem tudták volna garantálni a csapatok és a nézők biztonságát. Az elmúlt hetekben ismét felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint az országban továbbra is rendkívül feszült a helyzet és helyesebb lenne ismét távolról elkerülnie azt a mezőnynek. A Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) azonban úgy döntött, vállalja a kockázatot – egyes hírek szerint ebben nagy szerepe lehetett a közel-keletiektől kapott 30 millió eurós jogdíjnak is, amely az újabb törlés esetén semmivé vált volna.

Nem a Forma–1 volt az egyedüli sportág, amelyre az „arab tavasz” eseményei hatást gyakoroltak. Már javában dúltak a forradalmak, mikor az Afrikai Nemzetek Kupája selejtezőjéből még jó pár forduló hátravolt, az események pedig egyeseket megbénítottak, míg másoknak szárnyat adtak. A líbiai válogatott három hazai meccséből csak egyet játszhatott le Líbiában, a játékosok – akik közül sokan aktív résztvevői voltak az ellenállásnak – azonban erőn felüli teljesítményként kivívták a kvalifikációt. A legutóbbi három tornát megnyerő Egyiptom viszont óriási meglepetésre selejtezőcsoportjában utolsó helyen végzett, így ki se jutott a kontinensbajnokságra. Más kérdés, hogy az egyiptomi futball ennek ellenére magára vonta a figyelmet a torna idején. A február eleji, több mint 70 halálos áldozatot követelő Port Szaid-i tragédia kapcsán sokan a hatalom bosszújáról beszéltek: a megtámadott és a biztonsági erők által magukra hagyott al-Ahli drukkerek ugyanis a Mubarak elleni tüntetések első vonalához tartoztak.

A szurkolóknak máskor is jelentős befolyásuk volt a politikai, sőt katonai eseményekre. Az 1969-es, Honduras és El Salvador között kirobbant „százórás” háborút szokás „futballháborúként” is emlegetni, miután az indulatok a két ország válogatottja közötti vb-selejtező után váltak kontrollálhatatlanná. A végül salvadori sikerrel záruló párharc kapcsán kiéleződött feszültség persze csak ürügy volt az országokat vezető katonai juntáknak, hogy fegyveres erővel rendezzék a bizonytalan határok miatti vitájukat. Ugyancsak a katalizátor szerep jutott a szerb és horvát ultráknak a délszláv háború előtt: a történészek a polgárháború egyik előzményeként tartják számon az 1990. május 13-i Dinamo Zagreb–Crvena Zvezda találkozót, ahol a két kirakatcsapat legendásan vérmes ultrái a stadionon kívül és belül is összecsaptak. A futballt és a harcokat akkoriban tényleg egy hajszál választotta el, a legfanatikusabb belgrádi szurkolói csoport, a Delije vezetője ugyanis az a Zeljko Raznatovics volt, aki Arkan néven a háború egyik leghírhedtebb alakja lett.

Sokszor tehát éppen a sport gyújtja meg a kanócot, ám gyakoribb, hogy a parancs felülről jön, és a sportolók kénytelenek elfogadni a politika döntéseit. Az osztrák válogatott 1937-ben kivívta a következő évi világbajnokságon való részvétel jogát, ám mire elkezdődött a franciaországi mundiál, már nem volt többé Ausztria. A német vezetés az Anschluss után úgy gondolta, hogy az 1934-es vb-n bronzérmes német és negyedik helyezett osztrák csapatból aranyesélyes gárdát lehet összegyúrni. A terv azonban nem vált be, a 16 helyett így csak 15 résztvevős tornán a „birodalmi” válogatott még a legjobb nyolc közé se jutott be.

Az 1960-as Európa-bajnokság (akkori nevén Nemzetek Európa-kupája) selejtezőjében a spanyol sportvezetés – Franco nyomására – már a lengyelországi nyolcaddöntőre is csak hosszas alkudozások után engedte el a válogatottat, a negyeddöntőben esedékes moszkvai túra azonban már végképp sok volt a hatalomnak. A szovjet válogatott így játék nélkül jutott be a franciaországi négyes döntőbe. A sors fintora, hogy négy évvel később Spanyolország adott otthont a tornának, amelynek fináléjába a házigazdák és a Szovjetunió jutott be. Vajon mit tett volna Franco, ha végül az ellenfélnek kellett volna átadnia a trófeát? Szerencséjére a spanyolok 2-1-re nyertek. Szűk másfél évtizeddel később a szovjet válogatott volt kénytelen lemondani külföldi útjáról. 1973-ban a Szovjetunió Chilével került össze a világbajnokság interkontinentális selejtezőjében. Az első meccs Moszkvában 0-0-s eredményt hozott, a szovjet vezetés azonban nem engedte a visszavágón pályára lépni a válogatottat abban a chilei Nemzeti Stadionban, ahol a helyi katonai junta koncentrációs tábort tartott fent a politikai ellenségeinek. Egy hónappal később a futballtörténelem egyik legszürreálisabb jelenete játszódott le, amikor a chilei csapat ellenfél híján is felsorakozott a kezdéshez, lejátszották a himnuszt, majd a hazaiak elpasszolgattak a kapuig, ahol Francisco Valdés megszerezte „Chile legszomorúbb gólját”. A középkezdést már nem volt, aki elvégezze. A FIFA természetesen mindezt nem ismerte el hivatalos visszavágónak, de végül 2-0-val igazolta a chileieknek a találkozót.

Sajnos a közelmúltban is előfordult, hogy akik ki nem állhatják egymást, azok nem állnak ki egymás ellen. Hasonló esetekért ismét a Közel-Keletre kell utaznunk, ahol számos ország nem ismeri el Izrael állam létét. Nem véletlen, hogy a vitás helyzeteket megelőzendő, a sportban Izrael az Európa-bajnok­ságokon vesz részt. Ha politika és sport „kölcsönhatása” a téma, lehetetlen megfeledkezni az olimpiákról. A világháborúk miatt három ötkarikás játék (1916, 1940, 1944) maradt el. A számozásba egyébként ezek is beleszámítanak, mert ahogy azt a NOB 1916-os közleménye írta: „egy olimpiát lehet meg nem tartani, de nem lehet elhalasztani”. Így fordulhat elő, hogy bár Londonban csak 27. alkalommal gyűlnek össze a világ legjobb sportolói, a számozás szerint ez már a 30. nyári olimpia lesz (érdekes, hogy a téli olimpiákra mindez nem igaz, pedig abból is elmaradt kettő a második világháború miatt). Egyes vesztes országoknak ráadásul a háborúk után még egy olimpiát ki kellett hagyniuk: 1920-ban – Pierre de Coubertin minden erőfeszítése ellenére – nem vehetett részt Ausztria, Bulgária, Németország, Törökország és Magyarország se – pedig eredetileg a játékok helyszíne is Budapest lett volna.

1948-ban pedig Németország és Japán maradt távol – ők sem önszántukból. A Szovjetunió 1952-ig nem vett részt az olimpiákon, mert a politikai vezetés azt a kapitalista világ megnyilvánulásának tartotta. 1956-ban a magyarországi szovjet beavatkozás miatt Hollandia, Spanyol­or­szág, és Svájc bojkottálta a melbourne-i játékokat, de nem vett részt Líbia és Irán sem, őket ugyanis Ausztrália közel-keleti politikája zavarta. 1976-os olimpiától 22 afrikai ország maradt távol, tiltakozásul amiatt, hogy a NOB nem zárta ki Új-Zé­landot, amelynek rögbicsapata megmérkőzött az apartheid miatt elszigetelni kívánt Dél-Afrika válogatottjával. Négy évvel később az Egyesült Államok vezetésével 65 ország bojkottálta a moszkvai olimpiát, az afganisztáni szovjet invázió miatt, cserébe a keleti blokk (Románia kivételével) az 1984-es Los Angeles-i játékokból csinált „csonka olimpiát”. Nem meglepő, hogy 1988-ban távol maradt Szöultól az észak-koreai küldöttség, akikhez csatlakozott Kuba, Nicaragua és Etiópia is.

A legkülönösebb talán az volt, ahogy a különböző szervezetek Jugoszláviát kezelték a 90-es évek elején. A háború kirobbantása miatti ENSZ-embargóhoz csatlakozva az UEFA kizárta az 1992-es labdarúgó Eb-ről a már kvalifikált jugoszláv nemzeti együttest. A történet ismert, a helyükre a már nyári szabadságukat töltő dánok érkeztek, akik meg is nyerték a tornát.

A NOB azonban nem volt ennyire szigorú és megengedte a kvótát megszerző jugoszláv sportolóknak, hogy részt vegyenek az 1992-es barcelonai olimpián. Jugoszláv színekről persze szó sem lehetett, így az 58 versenyző „független résztvevőként”, a NOB zászlaja alatt indulhatott. Azt a kérdést, hogy győzelmük esetén milyen himnuszt játszottak volna le a tiszteletükre végül az élet oldotta meg, legjobbjuk ugyanis a női légpisztolyban ezüstérmet szerző Jasna Sekarics volt.

És a végére egy egészen friss vád: nemrég egy perui politikus arról beszélt, hogy Argentína egy politikai háttéralkunak köszönheti az 1978-as labdarúgó-vb-n nyert aranyérmét. A döntőbe jutáshoz az argentinoknak a középdöntőben legalább négy góllal kellett verniük Perut – a vége 6-0 lett. A kiadós perui vereségért cserébe Argentína állítólag szabadon engedett 13 perui politikai foglyot. A gyanús mérkőzésről akkoriban is sokat cikkezett a sajtó, a perui kapus ugyanis finoman szólva is elkerülhető gólokat kapott. Az argentin katonai juntának pedig a hatalom megszilárdítása és az ország imázsának javítása érdekében nem jött rosszul a válogatott hazai pályán aratott sikere.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!