Szakállas rekordok

Különösen a nőknél nem tudnak mit kezdeni az immár több mint húszéves rekordokkal, a 23 olimpiai számból ugyanis 12-ben 1990 előttről származik a valaha volt legjobb eredmény. A legtöbbet az egykori szocialista országok versenyzői érték el, a három kivételért a 100, illetve 200 méteres síkfutás csúcstartója, az amerikai Florence Griffith-Joyner, valamint sógornője, a hétpróbázó Jackie Joyner-Kersee „fe­­lelős”. A népszerű „Flo-Jo” 1988-ban ja­­vított hatalmasat a sprintszámok rekordjain, majd egy év múlva, a szúrópróbaszerű doppingvizsgálatok be­­ve­­zetésekor, bejelentette visszavonulását.

Harmincnyolc évesen bekövetkezett halálát sokan a tiltott szerekkel hozzák összefüggésbe. Ami tény, időeredményeit azóta megközelíteni is csak az a Marion Jones tudta, akit később szteroidhasználat miatt börtönbüntetésre is ítéltek.

A legrégebb óta fennálló világcsúcs Jarmila Kratochvílová nevéhez fűződik, aki még 1983-ban érte el 1:53.28-as idejét 800 méteren. Ez egyben a leghosszabb időt megélt atlétikai vi­­lág­­rekord is, korábban Jesse Owens 1935-ben felállított távolugrócsúcsa tartott ki 25 éven át. A közelmúltban Caster Semenyát tartották esélyesnek arra, hogy túlszárnyalja a csehszlovák futónőt, ám a vitatott nemű dél-afrikai az elhúzódó vizsgálatok és vádaskodások után egyelőre képtelen visszanyerni két évvel ezelőtti formáját. Említést érdemel még Marita Koch megközelíthetetlen 47.60-as ideje 400 méterről, amelynél a jelenlegi klasszisok mintegy 2 másodperccel lassabbak.

Ha a legrégebbire nem is, a legkülönösebb rekordok címére joggal pályázhatnak a kínai közép- és hosszútávfutónők, akik a kilencvenes évek közepén különösebb előzmények nélkül írták át 1500-tól 10 ezer méterig a ranglistákat. Junxia Wang például 1993-ban 42 másodpercet javított a tíz kilométeres táv világcsúcsán. Ő és társai amilyen hamar jöttek, olyan hirtelen eltűntek a nemzetközi élmezőnyből, eredményeik azonban maradtak, annak ellenére, hogy a 2000-es sydneyi olimpián korábbi edzőjük valamennyi tanítványának doppingtesztje pozitív lett.

A keleti blokk országainak sportolónőiről sokaknak a dobóatléták jutnak eszükbe, nem is véletlenül. Gerelyhajításban és kalapácsvetésben ugyan közelmúltbeli a világrekord, utóbbiban egyenesen idei, súlylökésben és diszkoszvetésben viszont a maiak meg sem közelítik az elődöket. Hi­­hetetlen, de súlylökésben a valaha volt 50 legjobb eredmény 1990 előttről származik, napjainkban pedig bármilyen versenyt meg lehet nyerni a világcsúcsnál 2 méterrel rövidebb dobással. Nem forog veszélyben a diszkoszvetés 1988-as, 76,8 méteres világrekordja sem, ugyanis az ezredforduló óta 70 méter fölé sem került senki. Ebben a számban a női világcsúcs jobb, mint a férfi, ami még akkor is döbbenetes, ha tudjuk, a nők könnyebb szerrel versenyeznek. Az elmúlt években a nők már ebben a számban is jócskán elmaradnak a férfiak eredményeitől, mi­­közben a 80-as években túldobták őket.

A Nemzetközi Atlétikai Szövetség rangsorolta az egyes világcsúcsokat, ez alapján némi meglepetésre nem az eddig említettek közül valakié, hanem Paula Radcliffe-é a valaha volt legnagyszerűbb teljesítmény. A brit atlétanő a 2003-as londoni maratonin ért célba 2:15:25 alatt, miközben két férfi iramfutó diktálta neki a tempót. Ez az idő a tavalyi Európa-baj­­nokságon az aranyéremre is elegendő lett volna – a férfiak között.

Mivel atlétikában hasonló horderejű változás, mint amelyet például a cápadresszek hoztak az úszásban, aligha várható, minden bizonnyal még nagyon sokáig találkozunk a fenti nevekkel és eredményeikkel. Pedig egyik-másik világcsúcs már most is kiérdemli a „szakállas” jelzőt. Igaz, rossz nyelvek szerint néhol maguk a rekordok gazdái is.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!