Ronaldinho light

De nem vehetjük úgy.

Egyrészt a Blackburn nem a Milan, másrészt Ronaldinho már jó ideje nem ugyanaz a futballista, aki volt. Tostão, az 1970-ben világbajnoki címet nyert – és minden idők legkiválóbb labdarúgócsapatának választott – brazil válogatott középcsatára korábban azt mondta róla: „Úgy lát a pályán, mint Gerson, megvan benne Garrincha játéköröme, Jairzinho és Ronaldo ereje és gyorsasága, Zico technikai tudása.” A Jairzinho-, Ronaldo-párhuzammal már akkor sem értettem egyet, de az utóbbi esztendőkben az az erő is elszállt Ronaldinhóból, ami annak idején benne volt.

A csillag huszonkilenc, harminc, harmincegy évesen kiégni látszott, letűnni tetszik.

Hogy mitől vesztette el a dinamikáját, azt – saját magán kívül – talán senki nem tudja pontosan, de sokan sejtik, mi okozta a lassulást.

Útimarsallok ezt úgy mondanák: Ronaldinho by night.

Egyéb magyarázat nincs. Ami biztos: a boszorkányos szólóktól már el kell tekinteni. A passzok még ugyanúgy érkeznek, mint régen, de azok is ritkábban. Jellemző azonban a labdaművész klasszisára, hogy „Ronaldinho light” is tizenhat gólt szerzett és húsz gólpasszt adott a Milanban a 2009/2010-es évad tétmeccsein.

Mástól ez busás mennyiség, tőle kevés.

Az igazi öt esztendeje volt, jóllehet az sem akármi, amit 2005 előtt produkált. A Gremio üstököseként már tizenkilenc évesen helyet kapott Brazília Copa America-keretében, bár a térségi tornán csak az első mérkőzésen került be a százszázalékos teljesítménnyel győztes csapat kezdő tizenegyébe. Nem sokkal később, a Konföderációs Kupán viszont sorozatosan főszerepet játszott, miután Luxemburgo szövetségi kapitány felmentette az újabb részvétel alól a legnagyobb sztárokat, Cafut, Roberto Carlost, Rivaldót, Amorosót, Ronaldót. A brazil „vegyes” 4-0-ra győzött Németország válogatottja ellen, s azon a találkozón nevezte el a nemzetközi sajtó a Ronaldinho, Alex kettőst „Rolexnek”. (Arról az Alexről van szó, aki utóbb a Fenerbahcse idolja lett.) A mexikóvárosi döntőben – Azték stadion, 110 000 néző – a házigazdák 4-3-as diadalt arattak, azaz a brazilok csak ezüstérmet nyertek – ami hazájukban egyenlő a semmivel –, de Ronaldinho kiérdemelte a torna legjobb játékosa címet, és ez húszon innen korántsem csekélység.

Három év elteltével, az ázsiai világbajnokságon már a „három R” egyikeként emlegették, még akkor is, ha Brazília ötödik vb-aranyérmének elhódításában az összesen tizenhárom gólt szerző Ronaldo (8) és Rivaldo (5) vitte a prímet. Főhőssé csupán az angolok elleni negyeddöntőben (2-1) vált fektetős cselt követő gólpasszával, valamint az oldalvonaltól a „hosszú” sarokba ívelt, mesés szabadrúgásával, meg azzal, hogy – indokolatlanul – kiállították. Azt azonban mindenki látta, hogy ifjú zseni van a pályán, akit – kvalitásaihoz képest – „bagóért” szerződtetett a Gremiónak ötmillió eurót átutaló PSG.

A Barcelonához már 32 millióért került 2003-ban, és – Tostãót igazolva – valóban garrinchai, zicói dimenziókba emelkedett. Legbűvöletesebb évében, 2005-ben két olyan szólógólt ért el a Real Madrid ellen, hogy Roberto Carlos, Zidane, Ronaldo sápadtan bámulta káprázatos cselsorozatait, melyek nyomán a Bernabeu stadion 0-3-tól leforrázott közönsége felállva ünnepelte a barcelonai(!) bálványt. Annak az esztendőnek a nyarán a válogatottban is brillírozott: fődirigensként vezényelte Brazília csúcsformában futballozó – és a sérült Ronaldót nélkülöző – legjobbjait a Konföderációs Kupa lenyűgöző elnyerése alkalmával. A brazil–argentin döntőn (4-1) a valaha volt legnagyobb futballparádék egyikét nyújtotta a győztes, és a legkiválóbbak legkiválóbbika a 10-es osztályzattal jutalmazott Ronaldinho volt… (Cicinho, Lucio és Adriano szintén 10-est kapott, de Ronaldinhónak a 11-es is kijárt volna.)

Az újabb világbajnokság (2006) viszont nagy csalódást keltett, mármint a sárga mezesek és Ronaldinho szempontjából, mert a „szambatáncosok” kiestek a negyeddöntőben, és az előző évben a FIFA World Player díjával, valamint Aranylabdával jutalmazott labdarúgó-géniusz a brazil irányítóktól az utóbbi ötven évben látott leggyöngébb teljesítménnyel lepte meg sok milliónyi rajongóját. Ez még azt is elhomályosította, hogy a Barcelonát BL-diadalra vezette, és 2007-ben, amikor – fáradtságra hivatkozva – lemondta a Copa America-szereplést, a döntőben az argentinok fölött aratott 3-0-s brazil siker után ironikusan írták mindenütt: „Nem kell ide Ronaldinho!”

Ezzel együtt 2007-ben még tizenegyszer játszott a válogatottban, ám 2008-ban, 2009-ben és 2010-ben összesen hatszor. Legutóbbi meghívását sokan már nem is értették, hiszen Mano Menezes szakvezető leginkább tinédzsereket meg húsz év körülieket gyűjtött egybe, s hozzájuk csatlakoztatta Ronaldinhót. Nem sok sikerrel: a brazilok öt év után az első vereségüket (0-1) szenvedték el az argentinoktól…

Felvillanásai még akadtak – 2008-ban, első Milan–Inter rangadóján például a derbi egyetlen gólját érte el –, de huzamosan még egy-egy meccsen belül sem tudott igazán jól játszani. Újjászületéséhez – igazoljon a Gremióhoz, a Flamengóhoz vagy a Blackburnhöz – különösebb reményeket nem lehet fűzni, ám az soha nem vehető el tőle, hogy szédületes képességeivel és védjegyévé vált derűs játékosságával nem „csupán” a legnagyobbak közé avanzsált, hanem hatalmas szolgálatot is tett a „több mint sportágnak”.

Úgy sugározta a labdarúgás örömét, ahogyan csak kevesen.

Márpedig ettől a boldogságtól lett a futball milliárdok páratlan szenvedélyévé; nem igaz?

 

Ronaldinho híres szabadrúgás gólja Anglia ellen, 2002-ből

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!