A jamaicai sprinter korábban gyenge startjai ellenére is rendre simán leiskolázta a mezőnyt. A 2009-es berlini vb-n a 6., a 2008-as pekingi olimpián pedig csak a 7. legjobb volt a reakcióideje a nyolcfős döntőben, mégis mindkétszer utcahosszal – és világcsúccsal – győzött.

Nem Bolt bakija volt az egyetlen ezen a vb-n, a 2010 januárja óta érvényben lévő „zéró tolerancia” szabálynak ugyanis két brit klasszis, a 400-on olimpiai bajnok Christine Ohuruogu, illetve a sprinter Dwain Chambers is áldozatul esett. Korábban a szintén brit Linford Christie még Boltnál is rosszabbul járt, hiszen őt az olimpiai fináléból zárták ki címvédőként (1996-ban, Atlantában), pedig akkoriban ehhez még két rossz rajt kellett. Az amerikai Jon Drummondnak a 2003-as párizsi vb elődöntőjében mutatták fel a piros lapot a versenybírók, ám ő ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Hosszú percekig feküdt a pályán, majd többször is visszatért a rajtvonalra.

A szervezők közel egyórás huzavona után indíthatták el a futamot, nélküle.

A felvételek később Drummondot igazolták, ugyanis elsőként Asafa Powell lőtt ki mellőle a rajtgépből, magával rántva az amerikait. Érdekes, hogy a tegui viadalt kihagyó Powell a mostani esetnél az elsők között hívta fel rá a figyelmet, hogy a Bolt jobbján induló, későbbi győztes Yohan Blake volt az, aki először bemozdult, így őt kellett volna kizárni.

Boltnak tehát lehet mentsége a történtekre, nem úgy, mint néhány másik sportolónak, illetve csapatnak, miután toronymagas esélyesként, vagy épp az utolsó pillanatban bukták el győzelmüket. Hiába számítanak többnyire esélyesnek az amerikai női és férfi 4x100 méteres váltók, az elmúlt hét világversenyből négyszer mindkettőnek megoldhatatlan feladatot jelentettek a szabályos váltások.

A legfájóbb kizárás alighanem az ausztrál gyaloglónő, Jane Saville nevéhez fűződik, aki a 2000-es sydneyi olimpián az élen haladva kapta meg harmadik intését futómozgás miatt, így nem fejezhette be a 20 km-es gyaloglószámot. Kár volt sietnie: riválisait ekkorra már jócskán leszakította, a cél pedig alig száz méterre volt tőle. Ez is szinte semmi azonban Matthew Emmons hibáihoz képest. Az amerikai sportlövő bebizonyította, hogy kétszer is lehet ugyanabba a folyóba lépni, hiszen Athénban, majd Pekingben is a záró sorozatban bukta el óriási előnyét, és vele az olimpiai aranyat a kisöbű sportpuska összetettjében. Először a sajátja helyett a szomszédos táblára helyezte el utolsó – egyébként maximális értékű – találatát, majd négy év múlva is megremegett a keze a legvégén, hiszen behozhatatlannak számító három körös előnyét egy döbbenetesen gyenge, 4,4-es lövéssel tékozolta el.

Technikai sport lévén a Forma–1-ben ugyan nem lehet mindent a versenyzők nyakába varrni, de két futammal a vége előtt 17 pontos előnyt azért már illik vb-címre váltani. Nem sikerült mindez 2007-ben Lewis Hamiltonnak, aki előbb Kínában a boxutcába menet csúszott ki, majd az utolsó versenyen autója – máig rejtély, hogy miért – előbb lelassult, majd ugyan újra erőre kapott, de a brit már nem tudott a hetedik helynél feljebb kapaszkodni, így végül 1 ponttal kikapott Kimi Räikkönentől.

Az 1991-es Kanadai Nagydíjon a végig vezető Nigel Mansell az utolsó kanyarokban már a közönségnek integetett, amikor egyszer csak leállt az autója. A Williams-istálló műszaki hibára fogta a kiesést, de Mansell egy későbbi nyilatkozatát, melyben elismerte, kár volt idejekorán ünnepelnie, sokan úgy értelmezik, hogy a meghibásodáshoz hozzájárulhatott, hogy a versenyző levette a lábát a gázról, lecsökkentve ezzel a fordulatszámot.

Csapatsportágakban számtalan emlékezetes dráma akad, elég csak a Manchester United 1999-es, Bayern München ellen hosszabbításban megfordított, vagy a félidei 3-0-s Milan vezetés után végül Liverpool-sikert hozó 2005-ös labdarúgó BL-döntőkre gondolni. Sajnos hamar beugorhatnak a magyar női kézilabdázók hatalmas előnyről elbukott fináléi is. A 2000-es sydneyi olimpia döntőjében negyed órával a vége előtt hat, 2003-ban a zágrábi vb-döntőben pedig még az 54. percben is hét góllal vezettünk, az eredmény mégis két ezüstérem lett. Az 1972-es müncheni olimpia férfi kosárlabda fináléjában az Egyesült Államok együttese már győztesnek hitte magát, végül – 63 győzelem után – mégis elszenvedte első vereségét az ötkarikás játékok történetében. Az amerikaiak néhány másodperccel a vége előtt két büntetővel 50-49-re átvették a vezetést, és miután megszólalt a meccs végét jelző duda, rögtön ünnepelni kezdtek. A játékvezetők mindkét fél reklamálása közepette, hosszas tanakodás után visszaparancsolták őket a pályára, és az órát három másodpercre állították. A szovjetek előrehajították a labdát, az egész pályás passzt a védekezésről ekkor már megfeledkező amerikaiak között Alekszandr Bjelov kapta el, és közvetlen közelről megszerezte a győztes kosarat. Aki látta, sose felejti el a labdarúgó- terembajnokság 2002-es döntőjét sem. Három másodperccel a lefújás előtt, 2-1-es Haladás vezetésnél az együttes bosnyák légiósa, Filipovics örömében hatalmasat rúgott a labdába, amely azonban a palánkról olyan szerencsétlenül pattant, hogy érintés nélkül a saját kapujában kötött ki. Az egyenlítő gólért tehát sokat nem kellett tennie a Siófoknak, amely végül élt az ölébe hulló lehetőséggel, és büntetőpárbajban megnyerte a tornát.

Azt, hogy néha elég, ha mások hibájára várunk, talán Ausztrália első téli olimpiai bajnoka, Steven Bradbury tudja a legjobban. A rövidpályás gyorskorcsolyázó a 2002-es Salt Lake City-i játékok 1000 méteres döntőjében az ötödik helyen haladt, méterekkel leszakadva riválisaitól. Mint kiderült, éppen ez volt a szerencséje, az előtte lévő négy versenyző ugyanis az utolsó kanyarban kiütötte egymást, Bradbury pedig senkitől sem zavartatva bekorcsolyázott mellettük a célba.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!