Hol kezdje az ember? Az alkalomhoz illően alighanem a jubileummal kell indítani. A Vasas ötvenesztendős volt 1961 márciusában, és a Salgótarján elleni meccsére húszezren mentek ki a Fáy utcába. Nem az évforduló miatt: a csapatért.
A szünetben 2-0-ra vezettek a piros-kékek, és egy összepréselt angyalföldi szurkoló azt dünnyögte a hozzápasszírozott drukkernek: „Nekem ennyi elég, felőlem akár haza is mehetünk”. A második félidőben aztán Ihász Kálmán bevágta a harmadikat, majd Bundzsák Dezső egymaga rúgott hármat (6-0), és a sajgó vállú néző konklúziója az volt: „Ugye mondtam, hogy bolondság itthagyni ezt a ragyogó meccset!”
Nem mellesleg: Bundzsák „szükségcentert” játszott – eredetileg jobbfedezet volt –, mert a sérült Machos Ferenc nem épült fel a találkozóra. Amikor a középcsatár újra pályára léphetett, a Vasas a Csepelt verte meg 6-0-ra; a visszatérő Machos négy gólt szerzett…
A futballcsapat pedig bajnoki elsőséggel teljesítette ki a klub első fél évszázadát.
Hét esztendővel később a piros-kékek – mint akkoriban rendesen – Dél-Amerikában készültek fel a tavaszi szezonra. Hét mérkőzést játszottak Chilében, majd átmentek Argentínába, hogy ne legyen olyan rövid és egyhangú a program… A Világ Kupa-védő Buenos Aires-i Racing Club ellen 3-1-re nyertek, de Illovszky Rudolf edző azt nyilatkozta: „Ezzel a játékkal nem sokra megyünk a bajnoki nyitányon”. A döntőben a River Plate-et 3-0-ra győzték le az angyalföldiek, ám Illovszky éppen, hogy csak megenyhült: „Ma már láttam biztató jeleket”.
Hé, ’68! Van még abból az esztendőből más is. Kozma István, a legendás nehézsúlyú birkózó („Picinek” becézték) az utolsó mérkőzésére készült a mexikói olimpián, de jött a hír, hogy csehszlovák vetélytársa, Kment – sérülés miatt – nem áll ki ellene. Ezzel a hatalmas termetű Kozma másodszor is ötkarikás aranyérmes lett, és a meccsére kilátogató magyar sportolók rohantak hozzá, hogy feldobálják a levegőbe. Ám, amint a közelébe értek, megtoppantak, és csak ugráltak örömükben; nyilván nem akadt köztük súlyemelő. Kozma meg azzal szórakoztatta őket: „Okos fiú ez a Kment. Van neki egy plakátja az öltözőben, az áll rajta: apuka, hazavárunk!”
A csodálatos versenyző már nincs köztünk: harmincéves korában autóbaleset áldozata lett. Csaknem ugyanez történt egy másik óriással 1973-ban. Hegedűs Csaba is karambolozott, de ő – szerencsére – túlélte az ütközést. Egy esztendővel azelőtt, Münchenben a magyar sport századik olimpiai aranyát nyerte. Egyúttal másfél évtized után először látta Kolumbiában élő édesapját. Azon az ötkarikás találkozón a bokszoló Gedó György ugyancsak győzött, és a Vasas sportolói olyan jól szerepeltek, hogy a pontversenyben figyelemre méltó helyezést ért volna el egy külön angyalföldi csapat is.
Mi mindent lehet itt összeszedni!
Túlzással sem állítható, hogy Észak-Amerika legkedveltebb sportága lenne a vízilabda, 1976-ban Montrealban mégis a következő feliratú transzparenst függesztették ki a pólómeccsekre érkező kanadaiak: „Go, go, Faragó!” Ugyanott – nem az uszodában: Montrealban – szédítő családi hagyomány vált teljessé: Németh Miklós olimpiai bajnoki címet nyert gerelyhajításban, csakúgy, mint édesapja, Németh Imre 1948-ban kalapácsvetésben. Erre a famíliára valóban igaz volt: ki mint vet, úgy arat…
Folytassuk?
A szintén olimpiai bajnok vízilabdás, Markovits Kálmán fia, László jó ideje a Vasas ügyvezető elnöke; ötkarikás aranyérmes a két Steinmetz testvér, Ádám és Barnabás, valamint a két Varga fivér, Dániel és Dénes; a kardvívó Kovács Pál is büszke lehetett két fiára, Attilára és Tamásra. Egy másik Kovácshoz, az ökölvívó Istvánhoz nem kötötték szoros szálak, viszont a bokszoló is a Vasas-családhoz tartozott. Akárcsak a bunyósok bunyósa, Papp László, aki harmadik olimpiai diadalát a piros-kék klub versenyzőjeként aratta.
Micsoda tabló, és még mindig csak a közepén járunk…
Mert volt Körmöczy Zsuzsa és a Roland Garros, Taróczy Balázs és Wimbledon, hogy minden idők legkiválóbb magyar férfi teniszezőjéről, Asbóth Józsefről már ne is beszéljünk… Azazhogy miért ne beszélnénk róla? Miként a névsorból Temesvári Andreát, Szávay Ágnest vagy azt a Szabó Évát sem szabad kifelejteni, aki huszonhat magyar bajnoki címet szerzett. Ezzel azonban nem tud első lenni, mert a sífutó Balázs Évát harminchatszor avatták aranyérmessé itthon… S ha már a nőknél vagyunk: a kézilabdázó Angyal Éva tizennégyszeres bajnok, s tizenegy aranyat szériában nyert 1972 és 1982 között. (Egy Angyalföldre szállt Éva…) Az más kérdés, hogy királynő nem lehetett, mert Sterbinszky Amál az volt a kézilabdában, ami Faragó Tamás a pólóban. E két sportágban, valamint a vívásban egymás sarkára léptek a piros-kék klasszisok: Jeney „Pierre”, idősebb Szívós István, Csapó Gábor, Bujdosó Ágota, Gódorné Nagy Mariann, Csíkné Horváth Klára, Nemere Zoltán, Meszéna Miklós, az első olimpiai aranyérmét Vasas-kardozóként szerző Kárpáti Rudolf…
És sorolhatnánk napestig.
A futballtól azért még nem szabadulunk. Plattkó, Orth, Takács II, Kubala, Csordás, Szilágyi Gyula, vagy a mindmáig utolsó veretlen magyar bajnokcsapat, az 1966-ban a hatvanas évek negyedik Vasas-aranyérmét nyerő Varga – Bakos, Mészöly, Berendi, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós tizenegy. Abban az évben Farkas János az örökkévalóságnak lőtte azt a fenomenális kapásgólt a magyar–brazil vb-mérkőzésen, de az sem volt smafu, hogy az 1976/77-es évadban kerek száz gólt ért a Vasas mindmáig utolsó (azaz dehogyis utolsó!) labdarúgó-bajnokegyüttese.
A történet egyébként a futballal kezdődött, hiszen a labdarúgóké volt az első szakosztálya az 1911. március 16-án megalakult klubnak. Az első győzelem az alapítás esztendejében a negyedosztályban, a Magyar Társas Kör ellen (7-0), az első diadal az élvonalban 1916-ban, a BTC-vel szemben (3-0), az első érem (bronz) 1925-ben született.
De persze a Vasas centenáriumán nem csupán a futball kapcsán emlegethető: ez aztán a nevezetes ’11!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
