Hamletként vergődött egész héten a Fehér Ház lakója, ám Obamának valójában nincs, nem volt választása, számára a kérdés akként szólt, hogy bombázni vagy bombázni, persze a célra vezetett szárnyasrakétákkal.
Mivelhogy éppen esztendeje ilyenkor az amerikai elnök damaszkuszi kollégája értésére adta, hogy egy gáztámadás „megváltoztatná egyenlegemet”. Azt a világmatematikai képletet, amely a közvetlen szíriai beavatkozástól távol tartotta – az afganisztáni és iraki háborújából éppen csak kikecmergő – Amerikát, s még inkább az ilyen (a felkelők felfegyverzésében megvalósuló) intervenció hazai túlnyomó elutasítását érzékelő Obamát. A washingtoni stratégák Damaszkusszal kapcsolatos dilemmája ugyanis az, hogy voltaképpen egyik harcoló fél felülkerekedését sem szeretnék. Hiszen Aszad mögött Irán áll (a Forradalmi Gárda, valamint a libanoni Hezbollah csapatait is bevetve és egy teheráni tábornok damaszkuszi parancsnoklásával), míg a szíriai ellenzék elképesztően vegyes erői közt mind inkább az al-Kaida és terrorista társvállalkozásai dominálnak. Miközben a polgárháború mind inkább síita–szunnita vallásháborúvá válik, s egyre jobban fenyeget a térség, a szomszéd országok destabilizálásával. Hogy milyen elképesztően bonyolult volt eddig is Obama „egyenlege”, azt híven jelzi, hogy a szunnita oldalt támogatják persze az arab monarchiák, amelyek az al-Kaida ellenségei, míg Izrael nyilván tart utóbbiak szomszédságától a de facto határbékét évtizedek óta biztosító Aszad-rezsimmel szemben.
Obama „vörös vonalát” lépte hát át Damaszkusz, bár nem világos, hogy tette- e Aszad tudtával, ez is indokolta az amerikai elnök e heti habozását. Meg persze a partnerek keresése, elsőbben is a térségben hagyományosan befolyásos Londoné és Párizsé. Utóbbi, Szíria egykori gyarmattartója készen áll, a brit konzervatív kormányfő azonban felsült az alsóházban, így Cameron csak szurkolni tud Amerikának, nem segíteni, mint az említett két közel-keleti háborúban. A tavalyi ultimátum viszont kényszerhelyzetbe hozta a Fehér Házat. Még a vietnami háború idején vált közkeletűvé a – szuperhatalom számára végzetes – „szavahihetőségi szakadék”, amelybe az elnök semmiképpen sem eshet bele, hiszen republikánus ellenzéke már hamleti habozását is annak sietett minősíteni. Utóvégre a világstabilitás függ Amerika szavahihetőségétől, kivált a NATO-szövetségesei számára nyújtott atomgaranciájától. Nevetségesek azok, közte hazai okoskodók, akik azt hirdetik, hogy Obama csupán ürügyet keresett a beavatkozásra. Ha van vonakodó hadvezér, akkor éppen ő az, aki – a kétkedő Netanjahuval is vitában – még mindig bízik a Teheránnal való szótértésben, vagyis az ottani atomarzenál megegyezéses és nem odacsapásos leépítésében, s ezért sem kívánna Szíriában közvetlen konfliktusba kerülni az irániakkal (ahogyan egykor Amerika a koreai háborúban a „kínai önkéntesekkel” harcolva negyedszázadon át Pekinggel). De ahogyan Reagan hasonló büntetőcsapással torolta meg Kadhafi Líbiájának terrorakcióját, s Clinton odacsapott a terroristák afganisztáni bázisaira két afrikai amerikai követség felrobbantására válaszul, Obama sem hagyhatja büntetlenül a „vörös vonal” megsértését. Szombat este ultimátumként kilátásba helyezte a katonai akciót, ám kongresszusi jóváhagyást kért. Ezzel oda függesztette Damoklész kardját nemcsak Damaszkusz, hanem a Fehér Ház fölé is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!