Már az ókorban foglalkoztatta az embert a nevetés természete. Homérosz úgy írt róla, mint az istenek kiváltságáról, miközben a nevetés az emberből is előtört. Kutatták is eredetét, Arisztotelész például a rekeszizomnál kereste születését, de hogy miért is nevetünk valamin, arra nem született magyarázat.
Sőt voltak idők, amikor megvetendőnek tartották a nevetést, még az is előfordult, hogy a vallás, a tekintély gyengülését látták a nevetés mögött, miközben mindig is a nevetséges helyzeteken, humoros történeteken kuncogott a fél világ. Umberto Eco egyenesen a nevetést állította fókuszba híres regényében (A rózsa neve), amikor is Arisztotelész Poétika című művének második, soha nem látott titkos, a nevetésről szóló művét lapozgatják a szerzetesek, s vezet ez végül tragédiához, hiszen a középkor urai úgy féltek a nevetéstől, pontosabban a felszabadultan nevető embertől, mint magától az ördögtől.
Mindezek alapján beláthatjuk, hogy nem mindenki örül annak, ha nevető embert lát. Egyrészt azért, mert ettől nevetségesnek érezheti magát, másrészt azért, mert a humor, amivel szemben találja magát, tűként a gyenge pontján találja el. Fölöttébb igaz ez a politikai humorra, hiszen az a hatalom, amelyik olyan komolyan veszi magát, hogy a humort valójában a hatalma ellen irányuló forradalomnak tekinti, az retteg polgárainak szabadságától.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
