Viccnek kicsit durva! - című összeálításunkban Nagy Bandó Andrást, Farkasházy Tivadart, Podmaniczky Szilárdot kérdeztük, Mogács-interjút közlünk. - Mogács Dániel szerint kéne már egy jó király. - Az a hatalom veszélyes, amelyik nem tud nevetni önmagán. - A közösségi média mémjei kiváltják a karikatúrákat.
Hallották már ezt a viccet?
Kövér azt mondja Kósának:
– Képzeld el, hogy Viktor holnaptól igazat mond a népnek!
Kósa a fejéhez kap:
– Akkor végünk, lebukunk!
– Nyugi – mondja Kövér –, csak azt mondtam, hogy képzeld el…
Ez csak vicc, amin a baloldaliak valószínűleg jót nevetnek, a jobboldaliak pedig rögtön behelyettesítik a neveket (Kövér helyett mondjuk Lendvai, Kósa helyett Mesterházy, Viktor helyett Ferenc), hogy ők is tudjanak nevetni rajta. Csakhogy ezen a viccen már apáik is nevethettek, igaz, akkor bizonyos János nevét kellett beilleszteni adott helyre. Persze a jó viccek örök életűek, de mintha mostanság kevesebb új politikai vicc születne, inkább a régiek, akár a Rákosi-kor tréfái kapnak új szereplőket. A lassan vége felé közeledő választási kampányból is hiányzik a könnyedség, a nevetés, helyette csak a vicsorgás maradt. Ritka madár a szellemes képviselő is már jó ideje. Eltűnt volna a humor a politikából? Vicc az egész, és éppen ezért már nincs kedvünk viccelődni?
Az igazi kérdés mégis inkább az, hogy képesek vagyunk-e nevetni önmagunkon. Különösen kiélezett politikai szituációkban. Merthogy a humor rámutat minden változásra, eltérésre, ereje a meghökkentésben, a „nem vártban”, a meglepetésben lakozik, eszköztárában pedig megtalálható a félreértés, a felnagyítás, a torzítás, a nyelvi játék, az érzelemre hatás, a gúny és az irónia. És nem mindenkinek esik jól, ha nevetnek rajta.
Szokták mondani, hogy régen rossz, ha egy országban hiányzik a humor a politikából, de az is igaz, hogy politikai humor mindig van (volt és lesz), csak nemmindig kaphat teret. Még az oly sokat szidott Kádár-korszakban is felületet – igaz, ellenőrzött felületet – kapott a televízióban (például a hatalmat is fricskázó Parabola) vagy nyomtatott formában (Ludas Matyi), igaz, főleg azok használták a humort, akinek megengedték, hogy nevettessenek. Hofi Gézát már anno is a társadalmi szelepként emlegették, aki kimondhatott olyan dolgokat is, amikért másokat, akár egy presszóban elhangzott, a hatalmat kigúnyoló vicc után megtorlás ért. Manapság is megannyi szelep (humorista, modern szóhasználattal élve stand upos) próbálja csökkenteni a társadalmi feszültséget, számos paródia születik politikusokról (felnagyítva azok jellegzetes mozdulatait, szófordulatait), de vajon mindez nevezhető-e politikai humornak?
Kuncze Gábor az a politikus, akiről szinte az egész ország (pártszimpátiától függetlenül) elismeri, hogy képes volt humort csempészni még a parlamentbe is. Azok közé tartozik ugyanakkor, aki szerint a mai Magyarországon nincsen igazi politikai humor. Vannak kabarék, szatirikus a Hócipő, működnek humorra szakosodott színházak, de a mai humoristák zöme mintha óvakodna attól, hogy igazi politikai humorral álljon a színpadra. A közönség éppen ezért főleg azon nevet, ha valaki motort szerel a nagymamára, és azon nézi meg a várost. Kuncze Gábor szerint eltűnt a fricskázás igénye, a presszóban pedig megint suttogva mondanak politikai viccet az emberek, s előtte még körbe is néznek, hallja-hallgatja-e őket más is.
Merthogy a félelem megöli, de legalábbis elnémítja a humort. Kuncze szerint a mai hatalom képtelen volna elviselni egy Parabolához hasonló műsort, de mit is várjunk egy olyan politikai gyakorlattól, ahol az Országgyűlésben előre megírt papírból olvassák fel az irányelveket, s „ahol egy szarkasztikus megjegyzésre képesek azonnal hazaárulást kiáltani? A politikai humor gyors reagálást kíván, bátorság kell hozzá: egyetlen ironikus mondattal 20 perces beszédet lehet helyettesíteni – nem beszélve arról, hogy a humorhoz kellő műveltségre, szellemi bútorozottságra van szükség.” A politikus ezek alapján állítja azt, hogy „nemhogy humorérzéke nincs a hatalomnak, de nem is szeretik a humort: sőt, mintha eleve olyan embereket válogatnának össze, akik nem is értik. Ettől lesz igazán izzadságszagú, agresszív és unalmas a politika.”
Politikai humor márpedig van, csak mégse, lamentál Föld S. Péter újságíró, humorista, aki 1980 és 1990 között a Ludas Matyi újságírójaként dolgozott, majd szerkesztő volt a rendszerváltás után, később pedig a Kurír Elefánt „dájrektora” lett. Abban azonos állásponton van Kuncze Gáborral, miszerint a humor mindig ellenzékben van, de szerinte Magyarországon mintha mindig csak a baloldalnak lenne humora és öniróniája, még akkor is, amikor nincsen ellenzékben. Megfogalmazása szerint a legjobb diktatúra is rosszabb, mint a legrosszabb demokrácia, és a humor csak akkor működik és hat igazán, ha önmagától képes rámutatni ennek igazára. Merthogy a humor mindig az igazságról szól, minden más csak hazugság és manipuláció.
Egyvalamire azonban Kuncze Gábor és Föld S. Péter is felhívja a figyelmet: megváltozott a humor közlésének módja, ami alapjaiban torzítja a humor lényegét. Az internet kiteljesedésével egyre inkább az időnként mémként viselkedő és terjedő vizuális üzenetek váltják fel a korábban nagy népszerűségnek örvendő karikatúrákat. A fényképek, mozgóképek eredeti üzenetének megváltoztatása – oly módon, hogy azokra új elemeket, feliratokat helyeznek el – alkalmasak ugyan arra, hogy megnevettessenek bennünket, a legtöbb esetben mégis inkább negatív kontextusba helyezik azt, aki/amit ábrázol. Ezért aztán inkább kigúnyolásra és lejáratásra alkalmasak ezek az alkotások, s ha mégis humorosra, intellektuálisanés politikailag is fricskázóra sikerednek, azokon csakis az egyik oldal nevet – s még az is lehet, hogy az ideológiai elvek alapján szerveződő és éppen ezért elkülönülő zárt internetes csoportok, közösségek nem is látják azt, min kacag a másik oldal. Kuncze Gábor ezt a jelenséget egyszerű „elektronikus seggnyalásnak” tartja, hiszen mint fogalmaz: „más kiröhögni a hatalmat, egy pártot, egy politikust, és más nevetni rajta”.
Úgy tűnik tehát, minél megosztottabb egy társadalom, annál inkább kettéválik az is, ki min nevet. S még az is előfordulhat, a különféle, egymásról tudomást sem vevő csoportok ugyanazon a poénon nevetnek, csak a neveket cserélik ki viccekben, a plakátokon, képeken. Kuncze Gábor arra is kitér, hogy ez nem csupán a hatalom hibája, hanem a megváltozott médiaviszonyoké is. Hiszen míg mindenki ugyanazt a kettő tévécsatornát nézte, azonosak voltak az ismereteik. Egy-egy poénhoz az is elegendő volt, ha Hofi Géza azt kérdezte, hogy látták, és mindenki nevetett, mert mindenki ugyanarra gondolt. Ma ennél sokkal árnyaltabb a kép. Annyi csatorna és műsor közül választhatunk otthon, hogy még az is elképzelhető, némelyik csatornán olyan műsorokat adnak, amelyeknek semmi közük nincs a valósághoz, sőt kifejezetten azért és úgy szerkesztik a műsorokat, híradókat, hogy azzal manipulálják az embereket. Egy hazugságra és torz társadalomképre épülő világban pedig nem is kaphat szerepet a humor.
Ha azonban nem működik egészségesen a társadalom, a reflexeink sem egészségesek – a humor ugyanis az egészséges emberek szellemi-lelki szelepe. Egy olyan társadalomban pedig, amelyik képtelen arra, hogy feldolgozza legnagyobb traumáit – sem Trianont, sem a holokausztot, de még az ügynökaktákat sem –, ott a Horthy- és a Kádár-korból ránk maradt szorongások jelölik ki és határozzák meg a legfőbb politikai irányokat. Így viszont legfeljebb tényleg csak annyit tehetünk, hogy röhögünk a másikon vagy éppen sírva vigadunk. Pedig mennyivel jobb lenne nevetni, felszabadultan, egészségesen – legalább önmagunkon.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
